A FŐÉPÜLET

A támaszpont szíve és leghatalmasabb komplexuma, ahol a központi vezérlőtermen és a parancsnoki központon kívül, helyet kapott a szerelő csarnok, a jármű depo, a központi fegyverraktár és az eligazítók. Az épület melletti tizenkét leszálló platformon pedig a flotta gépei landolhatnak.

A sikeres dokkolást követően szépen sorban leszállingóztunk a hajónkról és máris bele csöppentünk az itteni sürgő forgó életbe. Mondanom se kell, kibaszott jól eset látni ezt a sok embert dolgozni, zörögni, rohangálni. A hangosítás is pont olyan élesen csengett hogy, kellemesen kiegészítse a továbbra is landoló siklók zaját. Jobb híján mozogtam a tömeggel. Így bele futottunk egy helyi G.I. Joeba. Megható, szívhez szóló sablon szöveg után...épp csak az apátok leszek, apátok helyett szöveget hiányoltam...Kezdtünk szét rebbenni. Részemről, nem volt kérdésem felé. Úgy is időben megtudok mindent. Mondjuk fegyvert már szívesen tudnék a nevemre írva illetve egy alap felszerelést, ha tényleg ekkora a baj még itt is. Jobb szeretném meg védeni magam messzebbről mint, ahogy az őrnagy tehette azon esetekben amiknek a vége nyomott hagyott rajta.
Ismerős arcnak egyenlőre nyoma se volt...de hát voltunk annyian mint, otthon zsold után, a csehóban.

Egyre csak néztem a folyamatosan és már már megszokott robajjal leszálló katonai siklókat. Újabb és újabb adag újonc katona... Na és mennyi dollárunkba kerül ez?! 4 éve vagyok itt a helyi védelmi tanács élén, de nem tudunk áttörést elérni. Talán ezek a mostaniak? Miben lennének másabbak? Pedig kéne valami... Ha itt is elcseszem a dolgokat mint otthon a Földön akkor tényleg egész életemben rohadhatok a börtönben, vagy még rosszabb esetben golyót kapok a fejembe... Gondolatmenetemet mely nagy eséllyel úgy is abban zárult volna hogy ma este egy latin vagy egy ázsiai prostival múlatom az időmet, Mathson tábornok zavarta meg... Egyesek barátoknak tartanak minket, pedig az igazság az, hogy nekem nincsenek barátaim. Hogy miért mosolygok oly kedvesen mindig Matshonra? Kell. Ennyi az egész, elég nagy blama lenne most esetleg magunkra haragítanunk új kis üdvöskénket miután beleszóltunk a helyi tisztikar életébe...
Elmondott, enyhén megkeseredett szavaira és kérlelésére csak szokásos régi amerikai politikában megszokott reflexeimmel tudtam felelni.
"Ne aggódjon Mathson tábornok úr. Fenntartjuk a kapcsolatunkat a propaganda osztállyal, mindent megteszünk azért, hogy egyre többen jöjjenek. Sajnos ez egy lassú folyamat..."-kezdtem érezni, tények kellenek neki a maszlag helyett, Mathson nem egy hamburger zabló texasi ex-republikánus- "Engem is elszomorít az újoncok kicsiny létszáma, talán fel kéne venni a hazaiakkal a kapcsolatot, hogy több halálraítéltet küldjenek ide... Azok nem is fognak nekünk sokba kerülni..." -majd gúnyos mosollyal fordultam vissza a le és felszálló gépek folyamatosan változó látványa felé, várva a tábornok reakcióját-

Már egy ideje figyeltem egy alakot a többik közt, akinek a mozdulatai valahogy ismerősek voltak, de nem tudtam hová tenni magamban. Sötétvöröses seszínű haj a beret alól, és amikor kicsit kipillantott az ablakon, láthattam dús szakállát is. ~ Nem könnyíted meg a dolgom cimbora... miért érzem úgy, hogy valami készül itt? ~ Aztán a hajó leszállt, mindenki felkelt, én pedig valahogy a sor végére kerültem. Elvesztettem szem elől a figurát, pedig már a nyakam is nyújtogattam utána. A többieket meg sem néztem magamnak, követtem a birkapolitikát, és elindultam egy irányba. Hamarosan ott kötöttünk ki ahol lennünk kellett. Egy vezető beosztású katonatiszt orra előtt, sunnyogó, megszeppent kis csürheként. Önkéntelenül is halvány mosolyra húztam a szám, de mikor a sebhelyes férfi pillantása átsiklott rajtam, ez is egyből leolvadt. ~ Csak nem úsztuk meg a sittet Loco testvér... helyette halálos ítélet. ~ Aztán mikor vége szakadt a rövid, de lényegre törő eligazításnak, társaim nézelődni kezdtek, egymást mustrálták, és akkor találkozott a tekintetünk egy pillanatra. Mintha lávafürdő után bedobnának a jegesmedvék közé lubickolni.
- Björn... - suttogtam elképedve.
- Björn! - kiáltottam fel, és félrelöktem egy android nőt az utamból. Ahogy hátrafordultam, hogy bocsánatot kérjek észrevettem, hogy félig még ember. Szabadkozóan emeltem fel egy pillanatra a kezem, majd tovább furakodtam az öcsém irányába.
És egyszer csak ott állt előttem, teljes valójában. Talán még magasabb, és erősebb is volt nálam. Csessze meg, még a szakálla is hosszabb. Jobbommal elengedtem a málhám szíját, ami a lábam mellé puffant, majd kitártam a karjaimat, és szorosan átöleltem a testvéremet. Nem nagyon érdekelt, hogyan fogadja, csupán a tény, hogy láthatom még mielőtt meghalok felért a feltámadással. Kissé eltoltam magamtól, és meglapogattam a vállait, majd elismerően biccentettem.
- Hát te sem halon éltél ezidáig! - képtelen voltam nem vigyorogni.

Sokadikként szállok ki a siklóból, ami végre dokkol. Már kezdtem unni magam, jobban mondva, majdnem elaludtam az út közben még abban a kényelmetlen székben is, amivel a sikló rendelkezett. Párnázás ide vagy oda, hosszú órákon keresztül az is kényelmetlen lenne, ha egy olyan buborékban ülhetne az ember, ami elolvassa a gondolatait, és úgy alakul-simul-fordul, ahogy épp kell neki, ahogy az ember kívánja. És főleg így volt kényelmetlen, hogy az utastársakkal baromira nem lehetett szóba állni sem. Hiába nem vagyok barátkozós típus, azért néha hiányzik az emberi szó, na. És ahogy sejtem, a következő napokban-hetekben egyre kevesebb ilyet fogok hallani - még akkor is, ha nem szagolom már holnap alulról az ibolyát.
Megyek én is, amerre a tömeg. Elöl egy nagyszakállú, meg mögöttem is, de most nem érzem azt, amit szoktam: hogy egy pasas bámulja a seggem. Igaz, ehhez talán az is hozzájárul, hogy a rajtam lévő nadrág inkább ápol és eltakar, mint mutatna bármit is. Fekete, természetesen, de bő, akár egy tehéné. Most úgyis mindegy. Ha ide érkezve szószba csöppennék, akkor annak amúgy is fakereszt, mert nagyjából senkinél nincs semmi felszerelés. Gondolom, azt majd vagy utánunk hozzák, vagy kapunk... Vagy kiderül.
Elénk áll egy igen harcedzett figura, akinek a szavait még akkor sem lenne eszemben megkérdőjelezni, ha nem éktelenkedne végig az arcán egy ilyen gyíklény-véglény mancsának a nyoma.
~Apropó, szopás. Kit kell lecummantani, hogy olyanjaim legyenek, mint neki?~
Végignézek a közénk érkező félig gép valakin, aki valaha talán nő volt, de már nem tudom ezt sem megállapítani egyértelműen. Abban viszont biztos vagyok: ilyen szemeket akartam, mint ami neki van, csak ehhez nem lehetett hozzá jutni. És tudom jól, hogy itt minden leszek, csak nem pótolhatatlan, hogy ilyesmit kapjak (elvégre én is pótolni vagyok itt az előző 27 ezer valamelyikét). Ahhoz valami nagyot kell letegyek az asztalra. Itt. Én. A közeljövőben. Szóval... Jogos lenne a kérdés, de nem teszem fel.
Inkább csak oldalra nézek a mögöttem érkezett bolyhos felkiáltására és összeborulására a másik nagyszakállúval. Aztán meg is vonom a vállam, s hallgatom, hátha kapunk is választ arra, hogy merre és hogyan tehetjük le egy kicsit még a fenekünket, mielőtt persze minket is megszopatnak...

Matthew Marlowe mély álomba zuhant az Európán. Ebben az álomban otthon volt, Londonban, épp vacsorázott, miközben Live szórakozott csicsergését hallgatta. ~ Hogy mennyit tudott beszélni az a szőke szépség! Az egész álom megnyugtató, és igen szép volt, de mégis egy dolog, egy tényező, kiemelkedően kellemes volt benne: Matthew nem egy űrhajón utazott, a szimplán, a pokol egyik bugyrának becézett bolygó felé.
Na, igen, ahogy az egyik katona fogalmazott, mikor meglátta a közeledő Keplert:
- Komolyan, inkább jönne az asszony egy sodrófával.
Matthewt még soha életében nem üldözték sodrófával, de most, lehet inkább ő is azt választotta volna.
Pedig önszántából jött, ő maga adta be a jelentkezést, végezte el az alap felkészítő kiképzést, sétált fel az Európára, és írta alá a papírokat.
A hajó bedokkolt és a tömeg megindult. Matthew mindig is elveszettnek és magányosnak érezte magát a tömegben, de most ez nem így volt. Szerencsére? Nem biztos. Igazság szerint annyira nem érezte magát szerencsésnek, mikor leszálláskor úgy rájött a szapora, mint  kurvára a havi vérzés. Olyan szinten hívta a természet, hogy nem volt ideje elveszettnek éreznie magát.
~ Ha megtámadna most egy Reptilián, miközben lefelé sétálok, legalább pofán tudnám szarni… ha már nincs nálam fegyver.
Megrántotta vállát, ez a gondolat valamiért megnyugtatta, ahogy Gordon Newbarry őrnagy eligazítása is. Maga sem értette miért, de mosolyogva hallgatta a jól láthatóan sok csatát megélt katona beszédét. Legfőképp az volt biztató, mikor tényként közölte a társasággal: hányféle módon nyúvadhatnak ki, és távozhatnak innen. Meglepően, a szaros gatyával nem volt közte.
~ A biztonsági eligazítás a legjobb stresszoldó. ~ Emlékezett Jake Sully, egykori kollégája, szavaira, ~ de ő biztos nem ezt az ürgét hallgatta.
Matthewnak volt vagy ezernyi kérdése, annak a felét talán meg is tudta volna válaszolni az őrnagy, de nem tett fel egyet sem. Nem akart feltünősködni. Valaki más majd úgyis rákérdez a fontos dolgokra. Hogy mit akart ő?
Menekülni, harcolni, háborút és békét, Live-et, de nagyon, egy pisztolyt, és kurva gyorsan egy Wc-t a segge alá.
– Az élet egy rakás szar, vagy még annál is rosszabb! ¬– dörmögte maga elé, kicsivel hangosabban, mint szerette volna. Most valamiért, végképp találónak érezte, az utazás kezdete óta mottójává vált ideát.

Ej látom tényleg nem egy átlag nyárspolgár akit 1-2 kamu ígérettel meglehet kenni. Ez volt az a pillanat amikor a másodperc törtrésze alatt futott végig az agyamon a gondolat, hogy vajon most ez jó nekünk hogy ilyen talpra esett ember lett a katonai vezető, vagy ez nekünk rossz? Ugyan ezen a pokoli helyen a túlélés a tét, de a civil adminisztráció minél jobban szeretné kiterjeszteni hatáskörét a számunkra egyelőre elérhetetlen területekre... Pár másodperces szünet után visszanézve a tábornokra válaszoltam is neki.
"Óh milyen kedves... Ezeket a bókokat a katonai akadémián tanítják? Nagyon bájos... -talán már tenyérbemászó lehetett a vigyor az arcomon- Nekem elhiheti a Földön amit tettünk egy jó ügy érdekében tettük, és ma sem bánom egyetlen másodpercét sem annak az időnek amit eltöltöttem a Egyesült Államok Védelmi Minisztereként. Itt tényleg erős kézre van szükség, és én ezt garantálom a civil adminisztráció részéről. Viszont mielőtt nagyon bele menne a követelőzgetésekbe.. -lassan de biztosan indultam el a tőlünk olyan 5-6 méterre lévő fal felé melyen egy kb 2x2 méteres címere volt a falba belegravírozva a Gyarmatügyi Bizottságnak- Nekünk is vannak ám elvárásaink. Tábornok úr... Több milliárd dollárt ment el már itt és mit tudunk felmutatni? Egy katonai támaszpontot melyen éppen nem szedik szét a seggünket a reptiliánok. Nagyon bízom Önben, hogy képes lesz eredményeket felmutatni és nem hoz nekünk oly csalódást mint az elődje..." -érdekes játékba kezdtem... Bár fontos a tábornokkal a viszony úgy érzem eljött az ideje, hogy a fegyveres erők megtudják, hogy hol a helyük, elvégre mi fizetjük őket, tőlünk jön a zsold és minden ami szükséges...  Az arcomon abszolút semmi nem látszódott azért enyhe feszültséggel vártam a tábornok reakcióját, hiszen  megszoktam ugyan a katonai vezetők fenyegetését és megregulázását itt teljesen más lapok vannak leosztva, mint otthon-

Talán megfogtam...Vagy inkább mégsem... Az a legszomorúbb, hogy igaza van. Bár közel sem vagyok ahhoz az aranyélethez ami otthon volt, azért a kiskirályt itt is eljátszhatom és igazán kár lenne lecserélni ezt az életet egy nyirkos cellára, avagy egy kivégző osztagra. Jó tudom, hogy az otthoni vezérkarban vannak egy páran akik legszívesebben vérdíjat tűznének a fejemre és alig várják, hogy itt is hibázzak. Nem fogom megadni nekik ezt az örömöt. Mhh legyen egy döntetlen öreg, oké? Te szépen visszamész parancsolgatni a katonáidhoz én pedig újra elszórakozok a legősibb "műfajok" világában. Már pont azon gondolkoztam el mi lett volna, ha ezt most szóról szóra kimondom hangosan, mire észre vettem hogy már legalább 2-3 másodperce csak a Gyarmatügyi Bizottság címerét bámulom, mely szinte koppintása volt az ENSZ címerének, kivéve hogy itt nem a földet ölelték körül a béke fenntartásában már oly sokszor kudarcot vallott babérkoszorúk. Na ugye persze én akkor miből élnék meg, ha a hülyék nem mennének önként pár hangzatos rigmus után a golyózáporba... Válaszom kisebb elmélázásom után nem váratott tovább magára:
"Örülök, hogy egy érett vezetőt választottunk. Nekem elhiheti, hogy közös munkánk gyümölcsöző lesz, amennyiben végig ezen előzékeny hangulat lesz az úr közös tevékenységünket illetően. -jó jó.. most már azért le kéne állni, egyszer egy ilyen nyakatekert szép szöveggel kifingattam Michael Underwoodot, Kentucky szenátorát egy Holovíziós vitában, de ez itt egy katona...- Együtt belevágunk és megoldjuk. Amit lehet megteszek." - fogtam rövidre, majd ezek után szép és széles mosollyal nyújtottam kezemet a tábornok felé, mely mosoly talán még egy orosz katonai attasé szívét is megmelengetné-

Annak ellenére, hogy egy porcikám sem kívánta az utat, az elején mégis izgatott voltam, s akkor még nem is az "úristen, mind meg fogunk halni!" módon. Először is, úgy gondoltam, az Európa még annál is gányabb hely, mint a kontinens, amiről a nevét kapta, és bárhova repülünk, ott csak melegebb lehet, de ami még fontosabb, nagyon vártam már, hogy végre megtapasztaljam, milyen egy féregjáraton utazni, még akkor is, ha gyakorlatilag csak kijelzőn láthatok majd bármit is, így nem másabb az egész, mintha otthon nézném a közvetítést róla. Na persze, ilyesmit nem szoktak leadni, de még ha nézhetném is, akkor sem hiszem, hogy görcsben állna a gyomrom közben.
Az út egyébként alapvetően olyan volt, mintha egy kísérlet lenne a hadsereg részéről, hogy mennyit bír a gyomrom. A társaim még nem is voltak vészesek, sőt, úgy tűnt mindenki elvan magában, így kellemesen indult a dolog...aztán felszálltunk, és zöldebb lettem...majd teret ugrottunk, és még zöldebb lettem, majd beléptünk az atmoszférába, és bár a a biztonsági szíjakat markolva próbáltam nem felöklendezni a nemlétező reggelim. Ezek után pedig jön az őrnagy, és pár pillanat alatt annyira bezöldülök, hogy a magasságommal együtt csoda, hogy nem néznek gyíkembernek, és lőnek agyon ott helyben. A tudat, hogy minden bizonnyal azt gondolnák utána, szívességet tettek nekem ezzel kicsit sem dob fel.
-Nekem volna egy - teszem fel a kérdést erőtlenül, majd kihúzom magam, és megpróbálok egy kis magabiztosságot erőltetni a hangomba - A reptiliánok mennyit vesztettek?
Értelmetlen kérdés? Lehet. Azért tettem fel, mert cikinek éreztem, hogy mindenki csak csenddel válaszolt arra, hogy van-e kérdés? Talán. Azt kellett volna megkérdeznem merre a wc? Mindenképpen, de az őrnagyot elnézve lehet a felcserhez küldött volna helyette. Aztán amint észbe kapok, túlságosan is későn még hozzáteszem:
-...Uram!

Éppen kissé elveszve nézelődtem és próbáltam kitalálni mi is legyen a következő lépés. Amikor ismerős hangot hallottam....Rick!...baaaazdki, itt és most? Egyből fordultam a hang irányába, bátyám épp a tömegen verekedte át magát...Félúton kis híján felborította C3-PO-t...Bakker lehet meg se ismerném az utcán. Elém ért és egyből át is ölelt, először csak tétován lógattam a karjaim majd én is meglapogattam a hátát mire el is lépett. Hmm.. pedig heti háromszor eszem halat...nah mindegy.
- Látom te meg még mindig értesz a nők nyelvén. - Biccentettem a fekete felé akivel előbb koccant. Majd gyorsan végig mértem, jól tartja magát a rohadék...
- Megöregedtél...Elbírod még a fegyvered, tesó? G.I. Joe azt mondta itt kemény az élet. Hehehe - Kacsintottam rá. Majd fejemmel biccentve magammal invitáltam, hogy keressünk szállást és talán valami harapnivalót, részemről én éhes lettem ettől a nagy űrutazósditól.
- Te Rick, ha már így felhoztad, szerinted adnak itt halat? -

- Egy módja van, hogy kiderítsük! - vigyorogtam Björnre, és málhámat ismét a vállamra kanyarítva megindultam a többiek után. Kényelmesen lépkedtünk végig az acélfolyosón, amit ezer meg még egy tucat bakancs tapodott. A villámgyors kiképzésem során rájöttem, hogy szeretem ezt a hangot, és van valami kimondhatatlanul vonzó abban, hogy "harcosként" éljem le a börtönéveimet. Aztán eszembe jutott  múlt is egy percre.
- Mondd, hogy van az öreg? Talált magának tengerpartot horgászni?
//Folytatás: Férfi körletek//

A  pacsizás után Rick felvette cuccát és folytunk tovább a nyájjal. Így, hogy kicsit jobban belemerültünk a beszélgetésbe, mintha a külső zajok eltompultak volna. A kezdeti zsivaj alább hagyott, mindenki felfogta, hogy megérkeztünk. Ennek megfelelően szét is széledtünk. Szerencsére nem mindenki egy irányba ment így nem alakult ki az igazi káosz. Ki-ki, mit érzett prioritásnak. Én részemről nyilván bátyám mellé léptem és haladtunk a...a...asszem a körletek felé.
- Ohooho, letette a botot! - mondtam fennhangon, mosolyogva - Fater új hobbit talált, amivel lekötheti magát, felcsapott hajóácsnak. - Itt már azért megengedtem magamnak egy kisebb kacajt. - Összeállt valami veteránokból álló bandát akik régi hajók renoválásával foglalkoznak, főleg múzeumoknak. - Még nem éreztem itt az idejét, hogy mélyen szántó gondolatokat emlegessek fel. Egyelőre maradjunk ennél a kellemes hangnemnél.

Tényleg ki volt jelölve az út, sőt a padlón még kis lámpák is jelezték az irányt. Az felszólítás kisebb szünetekkel ismételgette magát, a sziréna egy pillanatra sem hagyta abba. Elértem a fegyverszobákhoz mindenki kapkodott és kellemes kis káosz alakult ki. Nézelődtem a sorok között hátha meg találom a szekrényem, mindegyik a vezetéknév volt feltüntetve oké ABC sorrend. Hamar a vége felé vettem az irányt. A két Thorborg szerencsére megkülönböztetésre került. Egy "B" illetve "R" formájában. Ujjlenyomat olvasó zárta a szekrényt a számzár még nem volt beprogramozva gondolom rám várt. Feloldottam, bent takaros rendben a felszerelés. Elismerően biccentettem. ~Azért, rosszabbra számítottam. ~ Felcsatoltam minden katrancot alulról fel- felé haladva. Lábszár védő, comb panelek, taktikai öv, mellény ami magában foglalta a fel- és alkar védőket, végül sisak. Fegyverek működés ellenőrzése, pisztoly helyére, combtokba. Karabély mellre. A kis járőr zsákba belöktem még 4 tárat, a mellény zsebeibe 6-ot és három gránát csak, mert nagyot szól. ~ Jó lenne tudni amúgy ki melyik szakaszban van vagy hogy mi van. Szakasz pk. vagy csoport pk. valaki előkerülhetne most már igazán! ~ Dolgom végeztével mentem  tömeggel ha kellett megvártam Ricket. Maradjunk azért csak együtt...

Egészen hamar beértem az öcsköst, de nem is volt nehéz eljutni a fegyverszekrényekhez. Egy pillanatra láttam, hogy tétovázik, de még mielőtt rámutattam volna a szekrényeinkre, már el is indult a sajátjához. Egyszerre nyitottuk ki a lockereket, és vettük szemügyre miféle cuccokkal indulunk majd harcba. Megragadtam az MG-103-ast, és vigyorogva Björn orra alá dugtam.
- Látod, nekem még mindig nagyobb, mint neked! - Aztán nekitámasztottam a szekrénynek, amíg felcsatoltam magamra mindent. Lábszárvédő a bakancsra, térdvédők, amit a térdhajlatban csatlakoznak, oldalra két-két lapos panel, majd a mellény, aminek derék-részén voltak a rakasztartók. 3 tartalék volt belőlük. Fejembe nyomtam a sisakot is, az állam alatt csatlakoztattam a szíjat, majd kétszer megfejeltem a szekrényt, hogy jól tart-e. Mikor ezzel megvoltam, megfejeltem Björnt is, hogy az övé is jól tart-e.
- Na asszem megvagyunk. Basszunk oda nekik! - de azért még hátrafordultam a szekrényhez, és megmarkoltam mégegy hevedert, és a böhöm taktikai-zsákba hajítottam.
- Kelleni fog a lóbab tutira!

-előzmény: női körletek-

Még ki sem léptem a női körlet bejáratán túlra, máris tudtam, hogy végül hol fogok kilyukadni (a szó nem klasszikus értelmében véve persze, legalábbis egyelőre).
Ez nem a kajálda lesz, nem is valami gyakorló vagy edzőtér-féle. "Hálisten" mehetek vissza a többiekkel oda, ahonnét alig 20 perce szabadultam.
Erről a rettentő jó hírről a pont fölöttem visító hangfal és a mellém vetülő Calypso volt kegyes felvilágosítást adni.
~Remek.~
Hátranézek a félig gép nőre, majd visszafordulok.
~Ha ezt tudom -bár sejthettem volna, hogy nem lesz habostorta-, fogadhattunk volna párszáz kreditben, hogy ki hagyja ott majd a fogát, karját vagy bármijét.~
Mély sóhaj, aztán meg is indulok inkább arrafelé, ahonnan a már felszerelésben kiözönlő népeket látom jönni.

Saját szekrényt találok, ahol ott feszít a könnyű páncélzatom - hogy aztán pár percen belül már rajtam feszüljön. Talán fura, főleg egy nőtől, de jó érzés ebben a cuccban lenni.
Magamhoz veszem a karabélyt is, a pisztolyt a combtokba csúsztatom, hasonlóan ehhez, zseb-félékbe teszek annyi tárat és gránátot is, amennyi csak elfér, és persze amennyi még nem lesz túl nehéz. Nem kéne a mozgékonyság rovására menjen a muníció-mennyiség.
Amint megvagyok, csatlakozom a többihez azon a helyen, amit főtér névvel is lehetne illetni.
Kicsit úgy érzem magam, mint mikor még a Földön gyülekeztünk indulásra, rajtaütésekhez. A különbség most is "csak" annyi, hogy itt nagyobb a tét, és igazából nem is tudjuk teljesen, hogy kikkel állunk szemben.
Míg tart a gyülekezés, átnézem a karabélyt, amit birtokba vehettem. Találkoztam már hasonlóval, de külön öröm, hogy ezen most gránátvető is van. Gondolom, ennek azért hasznát is fogom venni. Nagyon remélem. Elvégre most, a tervekkel ellentétben nemhogy nem területet foglalni vonulunk, de a sajátunkat kell féltsük és védjük.
~Orrig ér a szósz...~

Előzmény:  A FÉRFIAK KÖRLETE

– Kezdődik. – jelentette ki, Matthew Marlowe. A vészjelző bekapcsolt és a komornás bázison őrült kapkodás lett úrrá. Matthew csatlakozott az őrülethez, hisz ez volt a dolga, és ő mindig is tudta mi a dolga.
– Ha más nem teszi, hát majd én megmentem a világot! – súgta maga elé, mint már oly sokszor, persze nem gondolta komolyan, nem úgy, mint régen.
A rengeteg ember, most együtt, szinte egyként viselkedve tette a dolgát. A közös ellenség, a baj mindig is képes volt egységessé kovácsolni az amúgy egymástól távolálló egyéneket.
~ A káosz képes és rendet teremt, még mi képtelenül a változásra tovább veszekszünk a problémáinkon. ~ Saját gondolatain, apja távoli, emlékekbevesző befolyását érezte, de nem volt idő most ezen agyalnia.
Matthew gyorsan megtalálta a szekrényét, majd benne a felszerelését. Rutinszerűen bújt bele mellényébe, csatolta be övét, vette fel bakancsát, majd sisakját. A pisztoly ismerős barátként köszöntötte, nem úgy a gépkarabély. A rendőrségen sosem hordott ilyen fegyvert, annak ellenére, hogy kiképezték a használatára. A gránátok súlya nem volt új, de mégis ezek nem a tömegoszlatásokhoz használt füst, meg hanggránátok voltak, és ez valahogy megrémítette.
~ Ölni megyek oda, de legalább nem embereket. Soha! Sose lennék képes újra ember ölni. Talán a gyengeség jele? Talán mégse vagyok alkalmas erre a feladatra.
Erősen verejtékezni kezdett, majd eszeveszetten törölgette homlokát, nehogy észrevegyék gyengeségét. Félt, de nem az ellenségtől, hiszen az ő világa mindig is tele volt velük. Sőt talán még a haláltól sem félt, legalábbis nem jobban, mint bármelyik másik normális ember. A bukás rémítette meg, saját magától félt, rettegett magától a félelemtől is, még ha ennek nem is volt értelme.
Kétségek közt érezte magát, azonban már késő volt visszafordulni, így bezárta szekrényét, és egy szót súgott maga elé:
– Kezdődik.

Kezd egyre jobban aggasztani a helyzet, amin az sem segít, hogy az egyik szobatársam hallhatóan magába beszél. Más kérdés, hogy ezt én is megtettem az előbb, de a stressz miatt sajnos most nem tudom értékelni az iróniát. Enyhén remegő kézzel veszem elő a szekrényből a pisztolyom, és a gépkarabélyom is, úgy téve, mintha mindkettő porcelánból lenne, vagy nem is tudom...egy gyilkológép, ami gombnyomásra felrobbantana a mellettem állókkal együtt. Mert ugye sanszos, hogy rosszul venné ki magát, ha ma sem biztosítanám ki.
-Ja, kezdődik...
Magamra erőltetek egy mosolyt, amikor a mellettem álló...M betűs bajtársamra nézek egy pillanatra. Persze ő sem tudja az én nevem, de azért amikor ő bemutatkozott igazán odafigyelhettem volna jobban. Bunkóként halok meg, remek.
~Ó, Matt! Na, akkor mégsem....~
Veszek egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam, de igazából csak még idegesebb leszek, ahogy a többieket követve indulok meg. Ha ezt túlélem sürgősen rá kell szoknom az alkoholra, cigire és trágár beszédre, mert ezek nélkül fogalmam sincs, hogyan lehet reagálni egy ilyen helyzetre....