KÖZPONTI KANTIN

Rendeltetése egyértelmű. Itt fogyaszthatja mindenki a bázis konyháján elkészített ételeket. Nincs pazarlás vagy flancolás, így a kínálat elég puritán, de tápláló. Van is dolga a szakácsoknak, hisz a technikusoktól kezdve a katonákon át, mindenki eszik a közel ezerötszáz férőhelyes csarnokban.

A kantinba beérve, sikerült elcsípnie egy kevéssé forgalmas pillanatot. Talán a több ezer halott bajtárs és a sérültek mennyisége és az ezzel járó munka és az együtt járó stressz miatt a katonáknak kevés ideje vagy kedve volt éppen enni. Vagy talán egyszerűen csak szerencsés volt, nem tudni, annyi biztos, hogy nem volt hosszú sor, mikor kikérte a fejadagját.
Ezt követően már csak keresett magának egy még üresen álló asztalsort, melynek széléhez leült és elkezdett tápolni. Na, nem olyan marha módra beverni a fejadagját, alapvetően nyugodtan evett, de az az igazi katonás modorban. Tiszti rang ide vagy oda nem foglalkozott azzal, hogy mi volt előtte. Az ízére sem igen figyelt, csak betömte megrágta és lenyelte. Éhes volt. Nyoma se volt rajta a lelki terrornak, ami egy ilyen volumenű ütközet után kiül az emberre. Parancsot kapott, kiment, harcolt és túlélte. Néhány falatot követően ivott egy keveset, aztán körül tekintett. A kantinban az egyik különálló asztalnál egy másik tiszt ült. Nem volt különösebben messze Jaredtől. Az önként jelentkező katonát még látta, ahogy az katonásan lelépett a színről. Hümmögöt egyet a dolgon aztán folytatta az evést. Mikor kilépett a főépületből még elcsípett egy pár szót a hangosbemondóból, így nagyjából tudta, mire vállalkozott a kiskatona. Baj van a hátországban, és ha másra nem ez is egy jó alkalom, hogy a Kepler gyíkjaitól messzire kerülhessen az ember. Mint, hogy ő éppen a Marsról jött, nem igen lett volna kedve visszatérni oda. Mellesleg ő már ennek a háborúnak szentelte az életét. A politikai szarkavarást és az ember ember elleni harcot már csaknem egy évtizeddel maga mögött hagyta.
Attól pedig a legkevésbé sem tartott, hogy őt kiválasztanák az egységéből. A BioMorph egy részlegének két évébe és milliónyi kreditjébe került összerakni őt, hogy hatékony gyilkoló gépezetet küldhessenek a gyíkok ellen. A kezdeti eredmények egész jónak is mondhatóak az ő tulajdon véleménye szerint. Túlélt egy frontális ütközetet és még csak meg sem sérült. Legalábbis nem, úgy ahogy egy átlag katona. A sérüléseit fél óra alatt helyre lehetett hozni, a hetek és hónapok helyett.
Az megint más kérdés, hogy ennek komoly ára volt, de ezt már múltban Jared megfizette.
Egy szó mint száz: Ha akarna se távozhatna a Keplerről egy darabig, ha csak hullazsákban.

A kantinba érve, általános depresszív hangulat csapta meg az aurámat. Úgy tűnik a korábbi csata, amiről beszéltek, nem a kívánt eredménnyel zárult. Ez baj, mert a rossz energiák, rossz szellemeket vonzanak és a rossz szellemek az okozói a bánatnak és a komorságnak. Megfogva egy tálcát, kértem egy adag ételt, hozzá némi kis ivólével, majd csüccs le a legközelebbi székre. Csupán néhány beszélgető alakot látni a közelben. A rossz hangulat pedig nem akar szűnni. Enni kezdek, hátha addigra eltűnnek a rossz szellemek, s némi fény száll a helyükbe.

Tovább fogyasztotta az ételt egymagában, már-már csak nem a végére ért, mikor valami fickó vele szemben leült. Elsőre nem foglalkozott vele nyugodtan fogyasztotta tovább az étel fennmaradó részét ám a méricskélő tekintet nem kerülte el a figyelmét. Már csaknem odaszólt, neki flegmán rá se nézve, hogy tudja, mit nézzen, de ekkor a férfi megtörte a csendet.
Nyugodtan rágta tovább a húst, míg a férfi beszélt aztán, lenyelte a falatot és letéve az evőeszközt feltekintett rá. Pillanatnyi idő alatt végigmérte a vele szemben ülő embert. Az arcát a vonásokat rajta épp úgy, mint öltözetén a századosi rangjelzést, amit korábban nem is figyelt.
- Valóban… Tényleg nem ismerek semmiféle Hartigan-t. – Jegyezte meg a férfi felé. – De ha jól emlékszem az Achilleus Légió… nehéz gyalogsági alakulat. Legalábbis pár éve még az volt. És ha tudja, ki vagyok, akkor azt is tudnia kellene, hogy felderítő vagyok. Az hogy ma az frontvonalban harcoltam, nem jelenti azt, hogy holnap is ott leszek, de azt sem, hogy nem az elsők közt leszek, noha erről nem én döntök! – Szőtte tovább a dolgot. jobbjával magához húzta a poharat és leöblítette az ételt, majd újra a vele szemben ülő tiszt felé fordult Jared. – Mit tehetek önért kolléga? – Kérdezett felé rideg érdeklődésmentes stílusban.

Egy gyors fürdés után megérkeztem a kantinba, és beálltam a sorba a többi harcos mögé. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sorra kerültem, de legalább volt időm kiválasztani a nekem leginkább megfelelő menüt. Fogtam egy fémtálcát, és kiszedtem a porciózott adagokat a három tálkába. Májgombócleves, sült hal panírban krumplipürével, és sajttal, és desszertnek egy csokoládés proteinszelet.
- Köszi séf! - biccentettem a kantin hadtáposának, majd ügyesen lavírozva, a visszafelé érkezőket kerülgetve megcéloztam egy asztalt, hol még volt két szabad hely. Korábban megcsodált robotzsaru barátunk, és egy másik tiszt ültek ott.
- Szabad lesz tiszt urak? - álltam meg az asztaluknál, de még nem tettem le a tálcámat, amíg engedélyt nem kapok rá, hogy leülhessek. Isten ments, hogy bármilyen galibába keverjem magam még itt is. Elég volt a zárkából egy életre. Körülöttünk majd minden asztalnál ültek már, csak ehhez az egyhez nem mert senki közelebb menni. Gondolom nem túl étvágygerjesztő egy végtaghiányos félember, de az én étvágyamat kevés dologgal lehet elvenni.

Engedélyt kaptam a leülésre, így lepakoltam a tálcám és leültem.
- Köszönöm tiszt urak! - mosolyogtam halványan feléjük, és igyekeztem kulturáltan étkezni, miközben a százados beszélt. A levessel így is sikerült bemocskolnom a tálcámat. Majd minden kanálnál lecsöpögött az a francos lé.
- Üh-hümm. - bólogattam teleszájjal.
- Igen, volt egy kis csetepaté uram. - azzal félretoltam a tálcáról a kiszipolyozott levesestálat, és nekikezdtem a halnak, és a krumplinak. Eközben Hartigan már egy újabb bevetésről beszélt. Alig hallottam amit mond, annyira lefoglalt az étel íze, és a gyomrom folyamatos követelőzése a következő falat után. Hiába, iszonyúan kiéheztem a harc közben, és a szállítóhajón sem voltunk elkényeztetve.
- Igenis uram! - helyeseltem, majd hirtelen megpróbáltam felidézni mire is mondtam ezt...
- ...zmeg... - azt hittem, ezt csak gondoltam, de egészen halkan két darab hal között mégis kijött a hang az ajkaim közt. Megköszörültem a torkom, és jól hallhatóan igyekeztem palástolni a káromkodást:
- Azt... azt meg... még nem is tudtam uram! - valljuk be, eléggé bénára sikeredett, de bíztam benne, hogy a hadnagy nem rójja fel nekem függelemsértésért, és küld el latrinát vakarni a férfikörletbe, mert amit fürdés előtt otthagytam, azt a legádázabb ellenfelemnek sem kívántam.
- Természetesen számíthat rám uram! Készen állok a bevetésre. ~ez után a kaja után legalább is. És jólesne valami ital is előtte. Mondjuk egy pofa sör. Vagy kettő. ~ Egy darabig csendben voltam, majd megkérdeztem tőle:
- Pontosan mikor indítja el a támadást a tábornok?

Miután lepakoltam a holmim, és kicsit megnyújtóztattam a tagjaimat - elvégre eléggé lehúz a fegyver, na meg a könnyű páncélzat sem fél kilós azért -, úgy döntöttem, hogy az edzés megvolt mára. Legalábbis egyelőre.
Jobbnak láttam a kantin felé távozni, ha egyébként a bevetés előtt is oda készültem volna. Akárhány halottat is láttam, igazából nem mondhatnám, hogy elvette volna az étvágyam. Nem az első eset volt ez, nagyon nem. Ami egy kicsit felkavaró élmény volt, az mindössze az a támadás, aminél könnyűszerrel ott hagyhattam volna a fogam - és ami miatt még mindig fájnak az alsó bordáim és a hátam közepe is a két ütődéstől. Gondolom, még nyoma is lesz a későbbiekben, de az már annyira nem izgat. Törésem biztosan nincs, hiszen akkor már aligha lélegeznék - és főleg nem itt, a kantin felé menet. A lényeg meg összességében csak ennyi. Még élek, akárhányan is haltak meg, én nem voltam közte.

A kantinba érve épp a bolyhosképű után állok sorba a kis fém tálcámmal a kajáért. Egészen addig el sem tudom dönteni, mit egyek -legszívesebben mindent-, míg ő maga elé nem pakolja azt, amit hamarosan el is tüntet. Az én választásom is a halra esik a krumplipürével, azonban két adaggal, leves nélkül. Otthon éheznek, tudom. De ez nem zavar. Hogy miért is? Egyrészt, mert éheztem én is eleget. Másrészt, mert nem pocsékba fog menni, hanem a kis bendőcskémbe, hogy legyen erőm azok seggét menteni, akik talán rá sem szolgáltak. Hogy legyen erőm nem kimúlni az ő életükért.

Külön asztalhoz ülök viszont, nem a kisebb csoportosuláshoz. A Kepler felé tartó úton hiányoltam ugyan kicsit a beszélgetést, de ez az, ami megváltozott a "haza" induláskor, ha már az étvágyam nem is. Ezúttal ezért inkább arra használom a számat, amire leginkább való: hogy jó nagy adagokkal bele tömjek a roppanós, fűszeres fehér húsból és a krémes köretből. nem is mondhatnám, hogy rágok igazából. Leginkább csak az íze végett, kettőt-hármat, de aztán küldöm is le a torkomon.

Én se vacakoltam sokáig a fürdéssel, tiszta ruha és leballagtam a kantinba, hogy magamhoz vegyem a napi betevőm....Végre....és volt hal. Ennyire még szerintem nem is örültem neki, mint most. Levest nem is vettem inkább dupla adag a főételből. Meg némi üdítő...
- Százados urak, csatlakoznék én is. - Igazából nem sokat vártam a válaszra, ez a kantin, ha itt nem ugyan azok a szabályok vannak mint otthon akkor biztos rájuk borítom tálcát...Jobbára csak figyeltem a beszélgetést és falatoztam a méretes adagot. Nagyokat kortyolva a frissítőmből.

Semleges tekintettel nézett a századosra várván a választ, de az csak nem érkezett. Helyette egy katona futott be és kért engedélyt asztalhoz ülni. Elsőre nem tudta hova tenni a dolgot. Igaz két évet kihagyott, de két év alatt csak nem változott annyit a bázis. Kvázi régen ahol volt hely oda dobta magát az ember és tömte a búráját.
Jared kollégája azonban helyén kezelte a szituációt és a kiskatona is leült a valagára és valami hihetetlen módon kanalazta a levest. Gyakorlatilag több került vissza a tálcára, mint a katona belébe. ~ Ennyire nem lehet éhes… ~ Gondolta a két pillanatot követően, ahogy rá tekintett. Arcán persze ilyen hüledezésnek nyoma se volt az ilyesmit már megtartja magának. Régen talán még egy két csípős tréfát is címzett volna a konyhamalacnak, de azoknak az időknek már vége. Ahogy az akkor ismert Jared Maser… Akit a százados ismerősnek címkézett tulajdonképpen nem volt már jelen. Meghalt két éve. Aki most itt ül, vele szemben ugyan viseli az arcvonásokat és a nevet, de sokkal több nem maradt meg belőle. Csak üres tekintet, még egy fintort sem láthatott tőle a Thorborg amíg rá nézett. Aztán persze a társalgás közepette Visszakúszott a tekintete a szemben ülő kollégára.
- Az előttünk álló néhány hét lenne rá a legalkalmasabb. Ma győztünk… igaz. – Emelte ki kényes hangsúllyal a győztünk szót, lévén éreztette, nem volt győzelem a mai nap. – Csak több ember halt, meg mint kellett volna. Jó dolog kirostálni a gyengéket. A baj az, hogy a mai nap inkább a vak szerencsén múlott, mint a tapasztalaton.  Akik meg most túlélték az első csatát azt hiszik túl estek a tűzkeresztségen, mert élnek és ezzel fejjel a falnak taktikával ezek az emberek is elesnek, mielőtt még mérföldes közelébe érnénk a gyíkvárnak, ha csak… - Akadt fennhangon meg egy kis hatásszünet erejéig. – Ez Matthison vagy, hogy is hívják csillagos, nem tud egy jobb módot rá, hogyan indítson offenzívát anélkül, hogy a fele emberállomány elpatkoljon az első héten. – Jegyezte meg a véleményét bő lére eresztve, majd hogy megjelent egy újabb tengerészgyalogos is az asztalnál, Throborg felé fordult. – Röviden: Egy maximum két héten belül kell elfoglalnunk a gyíkvárat a mai nappal is számolva. Ha addig nem sikerül a hüllőink eléggé elszaporodnak, hogy ne tudjuk megtenni a továbbiakban, aztán hozzávetőleg egy másfél hét és újra a falak elé vonulnak… épp, mint ma. – Tekintett a már főételnél járó Throborg felé.

Imádom a tiszteket....Annyit tudnak elmélkedni a semmin...~Mhegkén támadni őket...igen megkéne...de ha oda megyünk meghalunk...igen meghalunk...hmm...menjünk oda és támadjuk meg őket...hmmm jó terv, menjünk...~ Úgy picsán rúgtak minket az imént hogy még most is kong a fejem. Egy részt valaki kurvára nem figyelt másrészt...~nem bírtam magamban tartani tovább félig teli szájjal kezdtem hozzá.
- Mávr elnézsést, hogy befle sólok - Le nyeltem a falatot. - Ez csak egy ostoba legénységi meglátása lesz, de mióta itt van a sereg ha jól tudom érdemleges dolgot nem tudtunk felmutatni. Azon kívül hogy hibát hibára halmozunk. Alábecsülni az ellenséget sose volt kifizetődő, megtettük! Megharaptak minket, mi vissza haraptunk...de azóta csak ők fejlődtek, akik elvileg primitívek. Elő álltak egy korszerű harctéri taktikával amivel kis híján elpusztítottak néhány századnyi katonát. Mi mit teszünk? A kellős közepébe csapunk nyers erővel. Ami eddig nem működött, sőt a irdatlan pocsékolásba hajszolta a sereget. Mi lenne ha nem az utánpótlásra kéne fordítani az erőforrásokat. - Egyre hevesebb lettem, talán kezdtem kicsit átbillenni a ló túloldalára.- Mert ami nem megy erőből az megy még több erőből elv megbukott. És ennek az lesz a vége hogy ők lesznek okosabbak, mert legalább tanulnak a hibáikból. Nem akarom őket piedesztára emelni, se összeesküvés elméleteket szőni...De mi van ha ha van tervük. Úgy értem egy komplex tervvel álltak elő? Vizsgálja őket valaki, magát a fajt? Vagy legalább a harcmodorukat? Vagy csak az egyik vége harap a másik karmol?- ...Egy pillanatra megálltam és kapcsoltam, lehet nem is jó ötlet ez a kis eszme futtatás...- Bocsánat az előbbi kirohanásomért, azthiszem a harc utáni stressz.- Mondtam sokkal nyugodtabban inkább magam elé nézve. -  Tisztában vagyok vele hogy nem az önök hatásköre, de még mindig közelebb vannak a döntés hozókhoz mint én... - Elhallgattam és folytattam az evést.~ Bakker, nekem az agyamra ment a hal...~ Most próbáltam meg kioktatni két tisztet....Szaporáztam a falatozást és kezdtem kínosan érezni magam.

Jared a vele szemben ülő katonatiszt felé nézett, mikor kapott tőle néhány csípős kérdést, amit nem szívesen lett volna kedve kommentálni. Félszegen az újonnan érkezett tengerész felé tekint, aki épp heves okfejtésbe kezdett bele. Így mint rá tekintett katonára a ruházatán lévő Thorborg név megmagyarázott számára egy kevéssé lényeges tényt: Vélhetőleg testvérek, ami megmagyarázza, miért eszik úgy mind a kettő, mint valami ősember.
- Hadianyagunk annyi van, hogy belefulladunk. – Jegyezte meg Maser, mikor a másik katona a végére ért az okfejtésnek. – Az egyik leghátráltatóbb ok jelenleg, a katonai állomány kiképzésének elégtelensége. – Jegyezte meg. – Néhány évvel ez előtt kezdődött ez a probléma: Mikor már nem tudtunk eredményeket felmutatni. A katonák meghaltak az utánpótlás pedig nem más volt, mint egy rakás börtöntöltelék, felhígítva olyan emberekkel, akik a rövid fegyveres kiképzés előtt soha életükben nem fogtak puskát. Ez több Veterán halálát okozta az elmúlt két évben, mint az azt megelőző öt teljes évben. Szerény véleményem szerint a győzni akarás hiányzik az emberekből. Az ide érkezők nem az új hazát látják a Keplerben, hanem egy húsdarálót ahol előbb utóbb így is úgy is meghalnak. És ezzel vezetés szinten nehéz mit kezdeni. Ezért a parancsnokság gondolom okkal nem vetette be elsőre a nehéz gyalogságot. Rostált. Amivel nincs semmi bajom eltekintve attól a ponttól, hogy olyan veteránok is odavesztek ma, akik korábban már nem egyszer bizonyították értéküket. – Jegyezte meg, miközben eszébe jutott Kardán haláltusája. Több éve ismerte Kardánt, már az előtt is, hogy jelen formájában tért vissza a Marsról. Egy jó katona dicstelen búcsúja volt ez ma.
- Tagadhatatlan tény, hogy ezzel a húzással ma öngólt lőtt a parancsnokság. – Tekintette vissza a vele szemben lő félre.
- Ami engem illet, még mindig a CESM egyik felderítője vagyok… plusz néhány pótalkatrész. – Válaszolt tömören a százados felé. – A különleges elbánás pedig kimerül a BioMorph nyújtotta orvosi ellátásban. – Tette hozzá. Igaz ez valóban privilégium, hiszen ezen cég orvosi részlege fejlettebb, mint akármelyik másik. De ez a fejlettség kell ahhoz, hogy az általuk beültetett implantátumokat megfelelően kijavíthassák, ha megsérülnek. Megjegyzésre nem került, hogy bizonyos szintű előnye van még a szokott sorállománnyal szemben. Példának okáért, nem fogják megregulázni azért, mert nyíltan kimondja, amit gondol. Egészen addig, amíg a feladatát tisztességgel elvégzi. A legjobb példa a minap történt kis incidens, amikor is fasírozottá trancsírozta annak a tengerészgyalogosnak az öklét, aki belekötött. Bár nem hallotta mi volt a vége a beszélgetésnek, de úgy tűnik, hogy nem lett belőle problémája. Persze nem áll szándékában pattanásig húzni a vezetők idegeit. Ez az "immunitása" bizonyosan korlátozott.
Aztán befutott egy újabb ember Jared látószögébe is. Kissé ismerősnek tűnt, nem tudta volna megmondani a nevét. Aztán mikor a nő felé fordult, valami lassan rémleni is kezdett.
Bólintott a nőnek, afféle tiszteletadás képpen. A gyomlálós sorra azonban kis fintort húzott a szája szélén, de nem tartotta elég sokáig fenn, hogy a nő észrevehesse. Kicsit még mélázott a hallottakon, de nem igen tudott mit hozzá tenni. A vezetésnek kell tisztában lenni azzal, hogy minél előbb kell támadni és lehetőleg jól összehangolni mindent. A felderítőket tüzérséggel, aztán gyalogságot járművekkel és légierővel együtt. Ha minden együtt van, akkor legyen bármilyen sok reptilián előttük a technológiával együtt képesek lehetnek meghozni a régóta várt áttörést itt a frontvonalban.

Bár valamivel távolabb ültem a "sűrűjétől", egy asztalnyira, jól hallottam, miről esik szó. Ez van, ha az ember lánya nem hoz olvasni-, vagy hallgatni valót a tápoláshoz. Akaratlanul is hallgatózik. Épp annyira, amennyire a csámcsogása engedi. S mivel még így is emberi módon eszem, annak ellenére is, hogy olyan éhes vagyok, akár egy farkas, hogy egy ménest is felzabálnék; túlhallok azon a konkrétan semmin, amit a sült hal és krumplipüré megrágása jelent. Ezt még egy kisbaba is megenné fogak nélkül, más dolgom nekem sincs, mint szétnyomni kicsit a szájpadlásomon a falatot, mielőtt a torkomon leküldeném.
Villám nyele csattan is a tányér szélén, ahogy hirtelen, kissé indulatosan visszaejtem oda. Akármilyen éhes is vagyok és akármennyire nem akartam társaságot, ezt egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül hagyni.
Először csak elfordulok a széken a "sűrűje" felé, jó alaposan meg is nézve, hogy ki az, aki a valamiről alkot véleményt, ki van jelen, ki zabál csak, ki érkezik, ésatöbbi. Aztán ahogy akad is rá időm, tudatosítom magamban, hogy ez a Maser bizony az a Maser, akit néhány példában már hallottam a kiképzésen. Viszont nem érek rá ezzel foglalkozni, jóval fontosabbnak tartom azt, hogy megosszam a véleményem még úgy is, hogy nem kérdezik.
Fel is állok, s az asztalom nemes egyszerűséggel az övéké mellé húzom, hogy egy az egyben olyasmit alkossak, mint a régi földi sörpadok. Iazából leszarom, hogy közben két szék felborul, ahogy az asztalom lábai elrántják. Azt is letojom, hogy nyikorgó hangot ad, ahogy az asztal lábai csúsznak a talajon. Meg azt is, hogy úgy egyáltalán bárki szemét szúrja-e, hogy én itt most rendezkedem. Egyszerű az oka: nem fogok a meglévő asztaluk sarkánál szorongani, de átkiabálni sem az előző helyemről sem.
Amint megvagyok a művelettel és összeér az asztalok rövidebb oldala, odapenderítem az előmelegített székem is.
-Flockhart.
Mutatkozom be szűkszavúan, bár biztos vagyok benne, hogy legalább a fele tudja már a nevem enélkül is. Mindegy, az illem az illem, még akkor is, ha épp most csörtettem ide úgy, akár egy dámvad.
-Ha közbeszólhatnék. - biccentek, de a választ nem várom meg. Továbbra sem érdekel, hogy mit gondolnak, elvégre ez a kantin, itt magunk közt vagyunk. Addig nem nagyon számít, ki milyen rangon van, míg pofán nem vágok vagy le nem köpök valakit.
Tekintetem végigfuttatom a bolyhosokon, a félgépen, meg a magasabb rangúakon egy pillanat alatt, aztán folytatom is.
- Kérdéssel indítanék. Miért feltételezzük, hogy olyan ostobák, akár egy marék kavics? Kifejtem. Ösztönlények. Aláírom. Meg azt is, hogy nem vagyok tudós-kémikus-vegyész, akárki. De. Hangsúlyozom: de. Ettől gondolkodni még tudok. Le is vezetem. Az alapján kerestünk életre alkalmas területet, ami a Földön van, így találtuk a Keplert. Légköre van, vize van, nincs nappal háromszáz fok, éjjel meg mínusz kétszáz. Ergo alkalmas lehet az életre. Az is, másképp nem lennénk itt mi, és nem lennének itt a gyíkok.
Hatásszünetet tartok, s túrkálom továbbra is, ami a tányéromon van.
-A földön vannak olyan létformák, amik a mi megjelenésünk előtt is jelen voltak. Baktériumok, rovarok... A rovarok meg szintén ösztönlények. A hangyák, méhek... Megérzi mind az időjárás-változást. A hangya kényszeresen vándorlásba meg alagúttúrásba kezd, a méh meg egyszerűen ki sem repül a fészekből, ha szeles-esős idő érkezését érzi. Hogy hol itt a párhuzam? Az elektromos viharnál meg a gyíkok tanulékonyságánál.
Hamarost szavakba öntöm azt, ami még a csatatéren jutott eszembe.
- Mikor máskor támadhattak volna, ha nem egy közeledő elektromos viharban, ami megbénítja a légi járműveinket, amik a mecheket szállítják? Elvégre ki tudja, mi óta itt élnek, és ösztönlények, hahó!
Integetek el mindenki arca előtt, akármit is szóljon érte. Azért, ha ezt egy tiszt nem tudja ezt végiggondolni, nem én vagyok a felelős, nem én fogok elnézést kérni.
- Megérzik meg minden... Nem a kémiai összetételüket kell tanulmányozni meg azt, hogy hányféle szervük van és hol. Időjárás-jelentést ide, techtonikai tanulmányokat. Szkennelést, ahol csak lehet. Szőnyegbombázást. Támadást a lehető legtöbb és legváratlanabb időszakban. Meg persze mecheket mindenhova. Engem például letaglózott a felismerés, hogy épp azon a szűk határvonalon nincs egy darab mech sem, ami... A határ, könyörgöm...
Kissé talán színpadias, de ez sem izgat, tátott szájjal mutogatok, magam mellé zárt karokkal és felfelé mutató tenyérrel, amolyan: tényleg mi ez...? képpel.
-Nem törekszem vezetői babérokra, isten ments. Teljesen megfelel nekem az, hogy parancsot követek. De az a parancs legyen már következetes és ne a tudósok meg az aktakukacok hümmögő, sakkbáb-tologató parancsára épüljön már. Mi kell ahhoz, hogy következetesek legyünk? Hogy gondolkodjunk? Jóval többen vagyunk, értelmes emberi lények, nyekergés meg kattogás helyett igen kifejező szókészlettel, logikus gondolkodásra képesen. És ne érezzem magam szarul, mert leköröz egy csorda hangya, egy kupac ostoba ösztönlény, csak mert megérzi, mikor lesz vihar? Meg mert képes úgy összehangolódni és együtt dolgozni, mint mi nem? Csak én érzem itt a visszásságot? Ugyan már...
Ezúttal aztán elhallgatok. Azt hiszem, eléggé kitomboltam magam és mindent megosztottam, amit a legutóbbi akcióról gondolok - már ha nevezhető akciónak.
Ja nem, mégsem.
- Javasolnék mecheket mindenhova. Egyet-egyet csak el bír húzni egy Explorer is. Kötélen, csörlővel, ha máshogy nem. Nem az számít, hogy karcolódik a matéria, hanem az, hogy a jó helyen legyen a megfelelő matéria, jó időben. Az Explorerek volánjához is olyan ember kell, aki nem fél a tömegbe hajtani. De tényleg. Amit nem visz a golyó, azt viszi az a több tonna. Még játszani is lehetne a csörlőre aggatott mechekkel, akár az utánfutóval. Éles kanyarban az bizony kifarol és tarol...
Ismét körbenézek a társaságon.
-Vannak itt szabályok? Övön aluli ütés nem éri? Gázolás nem éri? Kaszálni az egészet nem éri? Mióta? Már csak azért kérdem, mert ha így van, akkor reptessenek haza, aztán eléltetem én még az életképeseket egy ideig, ahogy azt el is kezdtem tíz éve, míg meg nem törték az uralmam.
Vállat vonok hanyagul. Komolyan gondoltam minden egyes szót, amit kiejtettem a számon. Tudom, hogy némelyiket felfoghatják tiszteletlenségnek vagy engedelmetlennek is, de ez van. Ha erre nincs szükség -mármint gondolkodó emberre-, akkor ezt hozta nekem is a gép és egyenes háttal, emelt fővel nézek szembe a büntetésemmel. Bár az előbb épp nem ezt hallottam, hanem az ellenkezőjét.

Björn! Micsoda meglepetés! - köszöntöm drága öcsémet, ahogy lehuppan mellém, és olyan arccal nézem ahogy eszik, mintha valami csodát látnék. Arcomon kissé ostoba vigyor, szemeim hunyorognak közben, majd a velem szemben ülő Maserre irányul a figyelmem, merthogy ő is megosztja velünk a tapasztalatait. Néhol bólogatok, mert egyetértek vele. Nem olyan hülye ez, mint egy üres konzervdoboz. Aztán legnagyobb meglepetésemre elkezd tüsszögni a bolha!!! Björn olyan hangnemben kezd beszélni tisztek jelenlétében, hogy szemeim mégjobban kiguvadnak. Idióta vigyorom továbbra is érdeklődve fenntartom, és drága öcsémet figyelem, ahogy éppen elintéz magának a százados részéről pár nap magánzárkát, és néhol még kuncogok is, körbepillantva a többiek arcán, vajon hogy fogadják, hogy pattog a bolha. Közben csendesen kibontom az asztal alatt a proteinszeletet, remélve, hogy nem hallják meg, ahogy csörög-zörög a csokipapír, majd mikor úgy látom, hogy senki sem figyel gyorsan leharapom a negyedét. Míg Björn kidühöngi magát, épp van időm megrágcsálni az első falatot, amikor egy Vasmarcsa is tiszteletét teszi az asztalnál.
~ Na ez megbaszhatatlan... ~ fut át az agyamon. ~ Ez basz meg téged... ~ Teli gatyával pislogok az ezredesre, aki épp a legjobbkor, Björn kirohanásakor csatlakozik a remek kis szituhoz. A számban megáll a falat, és csak bambulok felfelé, majd előre, ahogy leül közénk. És megtörténik a csoda! Björn megússza! Az ezredes asszony még talán egyet is ért vele.
~Aztakurva!~ gondolom, ahogy hallgatom a tiszt-asszony szavait, és azon agyalok még mindig, mennyire fájna vele intim helyzetbe kerülni. Hát azt hiszem kegyetlenül.
No de itt még koránt sincs vége a történetnek, mert valami fura zörgést-csörgést hallok mellőlünk.
Hát a szöszke húzza, cibálja magával az asztalát a közelünkbe! Már épp felkelnék segíteni neki, de addigra befejezi, és úgy kioszt mindenkit a francba, hogy elfelejtem továbbrágni a proteinszeletemet. Elképedt arccal bámulok rá, még a szám is kissé tátva marad. Miután végleg elcsendesül Björnhöz fordulok, végre sikerül becsuknom a számat, és megbököm a vállát.
- Na ezt übereld csicska! - súgom a fülébe.

- Tehát ha a veteránok, tapasztaltabb katonák elvesztése jobban fáj mint az újak toborzása, javasolnám a "veterán" századok felállítását. Önkéntes alapon pedig az újoncok élére kijelölni a megfelelő állományt. Meg ha szóba került a BioMorph és a különleges csoportok, kihasználhatnánk a fejlettségünket és még egy szinten tovább bontani a csapatainkat. Ténylegesen kiemelkedő katonákat, akik alkalmasak a feladatra. Beosztani kisebb jobban felszerelt alegységekbe. Létrehozva a saját Különleges csapatainkat, ha még nincs ilyen. Hiszen az eddigi stratégia nem vált be és ha abból indulunk ki hogy ezzel mi is újat mutatnánk nekik, lehet hogy előnyünkre válna. Hiszen a mostani helyzetből kiindulva ha lettek volna kisebb QRF-ünk ( gyors reagálású erő) akkor simán meg támadhattuk volna őket a fő erőik mögül akár. Így őket is több frontra kényszerítve. Amire remélem nincsenek felkészülve. A kaptár tudat elméletre alapozva kellenek lövészek, kiváló lövészek. Gyorsan ki lehet szűrni akár helyszínen is, hogy ki a vezető.- A szöszi szavai inkább azt sugallták hogy az eddigi stratégiát követné nyers erő a nyers erővel szemben. Logikus dolgokat mondott, de elvetni az információ szerzést nagy hiba. Mindig is az volt.  Felé fordulva folytattam.  ~ Igen, ha csak fele annyit tud a zuhany alatt, mindkettőnkkel elbír... ~
- Igen lehetne mindenhol mech, amit a vihar ugyan úgy haza vág. Tehát nyernének vele a védők egy több tonnás napernyőt, szélfogót. A létszám fölényre kell építeni ahogy arra rá is világítottál, és arra hogy jobban megtudjuk osztani ezt a létszámot. Földijárművekkel, gyalogosan. Korábban kitelepített, előre tolt állásokkal. Viszont a súlyra nem adnék és az ilyen tarolós farolós akciókra...Ott voltál pontosan tudod milyen erőben vannak, főleg tömegesen. Jah arról nem is beszélve, ösztön lények, te mit csinálsz akkor ha nyomul feléd egy bika, nyílván nincs nálad fegyver...el ugrasz, ezeknek meg próbléma ahogy láttam hogy két métereket szökkenjenek. Meg kitudja mit nem láttunk még tőlük. - Fordultam vissza az ezredes asszonyhoz.- A gyíkvárat meg támadni...nem tudom a terve a vezetésnek de remélem nem a frontális támadás...-

Lassan úgy röpködtek a rangok, mint a sárkányok a Vallhallában. Jobbra-balra kapkodtam a fejem, és nem is értettem mi folyik itt. mintha fordított hétvégét tartanának. Björn öcsém előlépett. A szöszke Flocky is előlépett. ~Azt a k... ~ Csak én hallgattam suttyomban grimaszolva, vigyorogva az asztal szélénél, s mivelhogy velem nem nagyon foglalkozott ismét senki, gyorsan a szájamba tömtem a maradék csokit is, a papírját pedig a combzsebembe tömtem, majd mikor drága öcsém nekikezdett megköszönni a lehetőséget, lenyúltam az orra elől a fincsi üdítőjét, és egy fejmozdulattal a csoki után küldtem. Sajnos a gyomromnak ez már túl sok levegő volt egyszerre, és szakállam alól egy medve tavaszi ébredését megszégyenítő hang tört elő.
- Elnézést, eln... - de jött a folytatás is, és mégegyet sikerült beleböffenteni a bocsánatkérésbe. Elvörösödtem a szakállam alatt, de mivel nyilvánvalóan nem olyan helyzetben voltunk, ahol komolyan vennék a függelemsértést, így csak egy rövid röhögéssel kértem bocsánatot, majd előre könyököltem az asztalra, államat két tenyerembe fektettem, és az ezredes, meg Flocky közt villogtattam idióta vigyoromat.

~"Ezt übereld, csicska" - na, ezek is remek rokonok. Már ha jól sejtem, hogy azok... ~
Beletúrok ismét a kajámba, pár falatot ismét a képernyőmbe tuszkolok, s le is küldöm Pocak felé, hogy ne rikácsoljon érte. Persze, nem zabálom végig Koslova szavait, amit hozzám fűz, aztán a fiatalabbnak tűnő, "csicska" bolyhoshoz. Az már tényleg a tiszteletlenség netovábbja lenne. Tettem eleget így is azért már szerintem, hogy ha nem is kivágnak egy szál alsóneműben a gyíkok közé érte, akkor pucolhatom fogkefével majd a retyót.
De nem. Megáll számban a falat, ahogy szóba kerül az előléptetésem. Még majdnem le is tüdőzöm a falatot. Ronda halálnem lenne, előléptetés után fél perccel, és pár órával azután, hogy a csatateret meg megúsztam - belefulladni egy falat krumpli-omlós hal kombóba. Annyi is a szerencsém, hogy a köhögéstől kb szét is mállik a torkomon az anyag.
-Hogymi? -ennyit tudok kibökni a majdnem-fulladás vonzataként szükséges könnybe lábadásos torokköszörülés közben.
Összehúzott szemöldökkel, kérdő képpel nézek körbe. Az egyik prémesállú megkapja az előző rangomat... Bár nem értem, ez most vicc akart-e lenni, hiszen emlékeim szerint eddig is tizedes volt.
A másik prémes, akivel együtt hámoztuk ki a hullák alól egy társunkat, csak közénk böfög.
Nem értem.
-Köszönöm, asszonyom. Megtiszteltetés, és tudom, hogy hiába is próbálom visszautasítani.
~De ha már fordított napot tartunk, egy próbát legalább megér.~
-De úgy hiszem, hogy van az asztalunknál is olyan személy, aki jobban megérdemli, mert csak a mai nap is jobban rászolgált.
Fejemmel a szakállasok felé bökök.
-Mint mondtam, nem vágyom babérokra, és nem is érzem úgy, hogy megfelelnék vezetőként, viszont biztos vagyok benne, hogy akad más, aki megfelelhet és sokkal jobban örülne is a kinevezésnek nálam. Ha megengedi ezt az észrevételt, asszonyom.
Újra beletúrok a maradék, kissé már széttrancsírozott ételembe, ami mostanra már alaposan el is hűlt ráadásul. Egyelőre azonban nem eszem tovább, hátha a következő választól ismét meg akarok majd fulladni esetleg. De őszintén, azt sem bánnám, ha ezeket a mondataimat már tényleg arcátlanságnak gondolnák és valóban mehetnék budit sikálni. Jobban viselném, mint azt, hogy még jobban függjön egy csapat élete a döntéseimtől, mint eddig.
-Ha megengedi ezt is: aminek jobban örülnék, az némi kiképzés mondjuk a későbbiekben, amivel azokba a túlféltett mechekbe ülhetnék be.
Tudom, nem kívánság-hangverseny és a végső döntés úgyis az övé. De ha már azért nem járt szankció, hogy ugattam, mint egy kutya, hát... Akkor azt is elmondhatom, gondolom, hogy mi az, aminek örülnék, amire más alkalmasabb, ésatöbbi.