Külső védelmi gyűrű

A parancsok elhangzását követően Jared a kijelölt Explorer mellé állt és végigmérte a soron következő ütközetben mellette harcoló embereket. Nem jelöltek ki közvetlen embert az irányítása alá, aminek személy szerint örült is. Bár ezt sose mondaná ki hangosan, de nem akar többé irányítani senkit. Tisztában van azzal, hogy a Kepleren a halál így is úgy is bekövetkezik előbb utóbb, de ha egy ismeretlennel történik, az már kevéssé érdekli őt, azonban ha alá osztanak be valakit, akkor kell a kohézió és az ezzel járón meg kell ismernie az embereit. Korábbi csapattársai halálát még képes volt elfeledni, de Sam halála megtörte őt. Nem hiszi, hogy képes lenne, mind ezt előröl kezdeni.
Sisakjának kijelzői leírnak minden adatot az előtte beszállókról, ahogy elhaladnak a szkennerei előtt. így alapvető dolgokat megtudja a mellette harcolókról, mielőtt még megindulna velük. Utolsóként száll be a PSZH-ba és így indulnak meg a védelmi vonal felé, hogy odaérve elsőként ki szállva a járműből körbetekinthessen az őt körülvevő káoszon. A csapatszállítóban egy szót nem szólván végig maga elé tekintett, a vele szemben ülő tengerészgyalogos kényelmetlenül is érezte magát először, hisz azt hitte ő-t sasolja azonban idővel rájött, hogy Maser csak a sisakja vizorján lévő adatokat olvassa.
- MH-23! – Szólította meg a nőt. - Szakértelme szerint keresse meg a telepített lövegeket felügyelő tisztet! – Javasolta a nőnek, majd az őket irányító tiszt felé fordult. – MH-23 ott tudja legjobban hasznosítani a képességeit, ha tekintetbe vesszük, hogy Mestergépész! – Fejtette ki az álláspontját a jelenleg feletteseként szolgáló ám azonos rangú tiszt felé, majd annak utasítását követve megindult a fal tetejére vezető egyik létrán.
Felérve elővette gépkarabélyát és kezében tartva, látszólag komótosan sétált az embertömeg között.
Kereste a megfelelő pozíciót ahonnan lőhet, de alapjában véve egyformának tűnt a védelem. Közben egyik másik veterán mellett elhaladva, meghallotta a felé intézett szavakat.
- Kardán! – Szólalt meg, majd néhány lépésre megállt a parancsnok mellett.
Meghaltam volna, csak nyugodni nem hagytak! – Jobb kezével előreszegezte a puskáját, majd baljával alátartott, míg jobbjával kibiztosította.
Fegyvere azonban nem az ösvényre szegeződött, hanem a fal magasságával megegyező fák egyikén állapodott meg, míg tekintetével ugyan csak abban a magasságban pásztázta a környező fákat.
Jól emlékezett még arra, hogy lepte meg őt és a tengerészgyalogost két éve az egyik reptilián.
Ha tekintetbe vesszük, a négy méteres falat a fák jó pontot adnak arra, hogy a dögök átlendülhessen a fal másik oldalára. Ezt megelőzendően szegezte arra a puskáját. – Figyeljétek a fákat is. – Osztotta meg gondolatait hangosan is, majd elvette balját a fegyver előagyáról és az egyik 40 milliméteres gránátot betöltötte a csőalatti gránátvetőbe. Elég szilárdan tartotta jobb kezével a puskát, hogy az alig mozdult meg a művelet közben, majd baljával újra megragadta az előagyat, hogy mikor lőne, a karabéllyal kompenzálhass a visszarúgást és várt.

A PSZH zötyögve haladt velünk a falhoz, ahol az elsők már régóta védték a pozíciójukat. Lábam közt a böszme és hosszú géppuskával nem igazán féltem attól, hogy méltatlan halál adatik számomra. Velem szemben Björn ült, mellettem Darrow, vele szemben Marlowe kapott helyet. Két társunkat nem ismertem tüzetesebben, de nem tűntek anyámasszony katonának, bár Darrow ábrázata nem épp a sok megvívott harcról árulkodott. Az öcsémre nézve úgy éreztem, ő sokkal inkább rátermett, mint én magam.
- Na urak, ki akar hazamenni? - vigyorogtam körbe három társamat, majd a parancsnokunkra pillantottam, hátha megkér, hogy fogjam be, de nem reagált semmit.
- Szörnyen kedves egy csávó! - mondtam Björnnek, úgy, hogy más ne hallja meg.
Aztán a PSZH nagyot rándulva megállt, és kinyílt a hátsó ajtó. Darrowék előttem szálltak ki. Balommal a felső illesztésbe kapaszkodva kilöktem magam az ajtón. Először szemem nehezen szokta meg a fényviszonyokat, majd szép lassan minden visszakapta az eredeti kontúrjait. Iszonyúan sokan voltunk a falnál. Nem egészen értettem miért, de ha valahol ekkora haderőt halmoznak fel, ott előbb-utóbb nagy buli lesz, én pedig szeretek részt venni az ilyesmikben. Az MG-t vízszintesen a mellemhez szorítottam, majd kioldottam a bipod rögzítését, mire az azonnal előrecsapódott. A fegyvert az előagynál fogva odakocogtam a falhoz, és egy előre telepített betontömbre helyeztem. felnyitottam a tokfedelet, majd a szűz rakaszon lévő nyílásból belefűztem a hevedert. Rácsaptam a tokfedelet, majd ököllel ráütöttem a végére, hogy biztosra menjek. A felhúzókart magam-felé rántottam, majd elhelyezkedtem a fegyver mögött. Bal kezem a géppuska tokfedelén pihent, míg jobbommal a markolatot tartottam. Mutatóujjam a sátorvason, hüvelykujjam pedig a biztosítót cirógatta. Így bármelyik pillanatban harcrakész leszek. Bár parancsot nem osztottak eddig, így a saját józanságom alapján megítélt legjobb helyre telepítettem a fegyverem. A rádió hangját kissé erősebbre vettem, mert a járművek zaja szinte elnyomta a forgalmazást. A közelünkben valami robot épp az androidnak hitt ázsiai nőnek osztotta az észt. Egy pillanatra megfeledkeztem a harcról, ahogy jobban szemügyre vettem a robotot. Ahhoz képest, hogy pléhpofa, a mozgása egészen emberinek tűnt. Jobbra-balra is parancsokat osztogatott a közelében. Ezt így csináld, azt úgy, te ide, te oda. A kiképzésen én is megkaptam az ilyesmit, de nekünk általában annyit mondtak milyen alakzatot vegyünk fel, vagy épp milyen lőpozíciót foglaljunk el. Sosem értettem védekezésnél hogyan képes némely tiszt ennyire túlspilázni a szerepét, és fogyatékosként kezelni az embereket. Bár jelenleg két robotról volt szó, lehet én vagyok hülye ehhez az egészhez. Soha nem akartam senkit irányítani.
- Björn! Vegyél fel védekező pozíciót a fal mellett, és állítsd a fegyvered irányzékát 100-300 méterre, így az effektív lőtávunkon belül kapod majd el az ellenséget! És ne felejtsd el bekötni a bakancsod fűzőjét sem, mert ha visszavonulunk, könnyen felbuksz benne! Képes leszel rá? - röhögtem oda a tesónak.
Tudod, minél többet pofázol, annál inkább látszik, hogy fogalmad sincs semmiről.

- Ugyan tesó, mindenki tudja, hogy csak kompenzálni akarsz... - Röhögtem fel, majd indultam a depó felé. Ahol egy gyors névsor olvasás, szakaszbeosztás. A PSZH-k hamar elérték a célt. Útközben Bátyám szívatta kicsit a népet. A szavaira csak félre húztam a számat és úgy mosolyogtam vissza. A falon elhelyezkedve kezdtem kellemetlenül érezni magam, nem ehhez voltam szokva. Itt, most kis szarosként kezeltek. Szerencsére, Rick ezt észre is vette és oldotta a hangulatot. Olyan igazán kellemesen, öblös hangon felnevettem sőt inkább ez hahotázás volt.
- Parancsot megértettem, Tizedes úr! - Válaszoltam eltorzított gúnyos hangon. Sőt még testből is vittem bele kicsit, illetve a végén egy homloktól indított legyintéssel zártam. Lazítottam a fegyver fogáson, sőt inkább a mellvéden pihentettem. Egy pillanatig se akarom pazarolni az erőm, körbe néztem tényleg vannak kopaszok is, sokan rá voltak feszülve. Már most teljesen be voltak szűkülve. Valaki rendesen célra tartott a nem tudom mire. Nem mondom hogy nem féltem, de az egészséges félelem volt. Bíztam a tűzerőnkben és hogy Thor is mellettünk lesz.
- Bro, ezután segg részeg akarok lenni. Tudsz erre megoldást? - Tettem fel komolyan  kérdést.

Matthew Marlowe üveges tekintettel, mereven bámult maga elé. Majdnem mondhatnánk, hogy a semmibe, hiszen nem sokat fogott fel a valóságból, ugyanakkor semmiképp sem nevezhetjük semminek, „Bolyhos” Richard, bolyhos egy szakállát. A férfi arckifejezésén egyáltalán nem tükröződött, hogy könnyen előfordulhat: meghalni sietnek ennyire.
Rick-nek hülye vigyorral a képén, még jópofásodni is volt kedve. Matthew akaratlanul is elmosolyodott a férfi kijelentésén. Az igazat megvallva valahol irigyelte a férfit a könnyedsége miatt, de egy része meg is vetette őt, éppen ugyanezért. Ő maga is szerette volna ezt a nyugodtságot.  
– Erős a kísértés.  - Húzta el a száját.  - De, az apám mindig azt mondta, hogy szuvenír nélkül sose érdemes hazamenni. – Próbált hasonlóan higgadtnak és lazának tűnni, több-kevesebb sikerrel. Ha nagyon izgult mindig elővette az angol úriemberhez méltó hidegvérét, ami persze nem volt neki, de próbál mégis úgy tenni.
– Érkezés 30 másodperc múlva! – szólt, a rádióból egy hang.
Matthew szinte reflexszerűen nyúlt a zsebébe, és vette elő Live fényképét. Elveszett a lány tekintetében, remélve, hogy sose talál ki onnan…
A jármű lefékezett és a katonák valósággal kirobbantak belőle. Matthew egy fiatal katona társaságában ugrott ki a kocsiból. Bár még nem mutatkoztak be egymásnak, valakitől meghallotta, hogy Darrow-nak hívják. Matthew ismerős félelmet fedezett fel a túlságosan is fiatalnak tűnő katona szemében.  Akart valami bíztatót mondani neki, de semmi sem jutott eszébe. Szótlanul követte az osztagát, és várt a további utasításra, illetve a baj elkerülhetetlen bekövetkezésére.

Legszívesebben felemelném a kezem a kocsiban, de tuti, hogy ez nem kívánságműsor, és még ki is röhögnének, ha bevallanám, hogy igen, én speciel marhára haza akarok menni...vagy bárhova, ami messze van innen. A föld nem tökéletes, de ott legalább már megettük az összes krokodilt! Azt hiszem...
-Igenis! - Felelem idegesen, és megnézem a bakancsom cipőfűzőjét, annak ellenére, hogy nem nekem szólt ez a parancs. Be volt kötve egyébként. Ez után igyekszem elfoglalni a helyem a falon, a fegyverem pedig átállítom, hogy gránátokat lőjek vele. Más lehet inkább tartalékolná a csata végére, de ha közel jönnek már úgysem megyek majd sokra a robbanószerrel nem igaz?
~Még, hogy szuvenír....~
-Matt, ha gondolod, a csata után körülnézhetünk, hátha van itt valami jó ajándékbolt.
Igen, kicsit későn érkezett rá a válasz, de valahogy megint mellé kerültem, és nem jutott eszembe semmi más, amit mondhatnék.

Végignéztem a gyülekezőkor a félgép nőn. Váratlanul ért kicsit, hogy végül ő szólított meg engem, de igyekeztem nem túlságosan meglepett képet vágni.
- Való igaz, elég csúnya. De nem is az számít, hanem hogy küldje az áldást, de becsülettel. - válaszoltam, s még egy félmosolyt is megeresztettem, bár nem tudtam, hogyan és miként fogja értékelni.
- A gránátvetőben meg nagyonis reménykedem, hogy beválik. Szükségünk lesz rá, úgy érzem. Nem akarok ma még fűbe harapni.

Kisvártatva beszállhattunk a számunkra kijelölt járművekbe. A gyomrom csak ettől rándult görcsbe igazán. Azon már meg sem döbbentem, hogy láthatok eközben még valakit, akin akad pár olyan szerkezet, amit nem tudok mire vélni. Ugyan nem volt pontosan kivehető, de arra tippeltem volna, hogy nála is akad pár kósza implant.
Érkezésünkkor hevesen csápolnak a helyszínen állomásozók. Még belegondolni is rossz, mennyire fáradtak és elnyűttek lehetnek, teljesen megértem őket. Most így legalább már nem csak ők fognak farkasszemet nézni a csonkítással és halállal.

A gépiesítettnek tűnő férfi, aki velünk utazott, máris észrevételeket tesz. Ebből szerencsére kimaradok, a másik hölgy kapja, akit Min-ként ismerhetünk meg. Igyekszem elraktározni a nevet, illetve a férfiét is, akiét egy másik katonától tudjuk meg. Kicsit sajnálom, hogy nem volt időnk rendesen bemutatkozni egymásnak a többiekkel. Valamivel kényelmesebb lenne a későbbiekben, már ma is, ha legalább ennyit tudnánk a másikról. Jelenleg úgy érzem magam kicsit a sok idegen, ismeretlen közt, mint apróhal a konzervdobozban.
Ám, mivel úgysem érezni vagyok itt, meg ilyesmin gondolkodni, fel is veszem a pozíciót valahol kicsivel az elöl állók mögött, megemelem a karabélyt, ahogy kell, s készen állok arra, hogy kibiztosítsam, aztán húzzam is az elsütőt.
Elsősorban a fák felé figyelek. Bár nem tudom, hogy a gyíklények potyoghatnak-e majd az ágak közül, de időnként ezekre is rázoomolok, hátha észreveszek valamit. Kicsit sokallom a vihar előtti csendet.

Előttünk meg is jelentek hamarosan a dögök, talán még túl messze, hogy tüzet nyithassak, de a nagydarabot már célba is vettem. Megkaptuk a parancsot a fegyverek élesítésére. Hüvelykujjam lenyomta a biztosítót, majd enyhén rádőltem a géppuska irányzékára, hogy a szemem jobban fókuszáljon a tűzgömb, és a hátsó irányzék acélkarikája közt.
- Fejszém sújtson le mint Thor villámai,
Karom oltalmazza akiket szeretek,
Égjenek porig ellenségeim világai,
A pokol tornácán végül én nevetek. - mormoltam a kis imámat a vérontás előtt. Mutatóujjam lassan ráengedtem az elsütőbillentyűre, lélegzetemet visszafojtottam, és a szívverésemet figyeltem. Az ujjam egyre jobban rányomódott az acélra, és...
Sikolyok jobb felől, koncentrálatlan zavarodott fegyverdörgés, sziszegés, visítás. Oldalra kaptam a tekintetem, és láttam, ahogy a jobbszárny konkrétan megsemmisül. A katonák már meg sem próbáltak harcolni. Nehézkesen megemeltem a géppuskámat, behajtottam a villalábakat, és a legközelebbi őrtorony felé kezdtem loholni.
- Björn! Gyere! Innen most szart sem érünk! - kiáltottam még hátra, de nem vártam meg, hogy jön-e. Felkapaszkodtam a meredek acéllépcsőn, ismét kioldottam a bipod támasztékait, majd lecsaptam a fegyvert olyan szögben, hogy mindkét szárnyat megszórhassam, ha szükség lenne rá. A jobbszárnyon épp egy katonát tépett szét két-három gyík. Az utolsó sikolyok szinte a lelkembe égtek, de a fickónak már annyi volt.
- Találkozunk a Valhallában testvér... - suttogtam arcomat a fegvver agyához szorítva, majd leadtam három rövid sorozatot a gyíkokra. Addig szórtam őket, amíg mozdulatlanok nem lettek. Találataimat jól jelezték a leszakadó húscafatok, kifröccsenő vér a testükből.
- Ezaz! - kiáltottam fel. - Van még fasszopók!

Válasz a talpam alól érekezett. ~ Wow, Odin szakállára mennyien jönnek ezek? ~ Rick már kezdett is átszellemülni. Még utoljára megdörzsöltem a szakállam, valahogy mindig megnyugtatott kicsit ha birizgáltam. Rendesen célra emeltem a fegyverem, kibiztosít. ~ Gyertek! ~ Ami azt illeti jöttek is de rossz irányból. ~ De ne arról baszod....~ Azért szívesen kitaposnám belét annak aki kezeli azt a szar szonárt, vagy tudja fenével figyelik a szektort. Ilyen szépen seggbe rúgni magunkat. Amíg bátyám át mozgott addig én próbáltam célzott lövéseket leadni hogy felvegyen a ritmust szépen...~ Kevés lesz a anyag, bár ha beszállnak a nehéz mechek még jól is kijöhetünk. ~ Elérve az új pozíciót, rövid sorozatokra tértem át még mindig a jobb oldalunkat fedezve. Meg sem próbáltam felfogni a veszteségeinket, ők már úgy is a Valkűrökkel repülnek. Jobb ott nekik. Különben sem az első hogy előttem halnak meg emberek őket még csak nem is ismerem. Lehet hogy bennem van a hiba és rosszul vagyok bekötve, amiért ilyen érzéketlen vagyok de bakker nem siratni jöttünk ide egymást.

Nem telt bele sok időbe és Jared furcsa dolgot észlelt. Kissé dübörgött a föld, mintha kis földrengés lenne, ami meglepő lett volna a szituációban. A dübörgés eredete azonban az erdő volt erősödő, ami kissé ellent mond a természet ismert törvényeinek, így a szeizmikus aktivitás kizárható volt.  A dolog forrása egy méretes reptilián horda volt, minden kétséget kizáróan, ami nem sokkal később elő is tűnt a fák közül. A látvány nem érte hidegzuhanyként. Látott ő már hasonlót két éve. A különbség az, hogy akkor a reptiliánok voltak „hazai” pályán.
Az idegen sereg élére kiállt egy domináns méretű lény, ami néhány eltérő jegyen kívül méreteiből is látszott, hogy afféle alfa hím lehet. Talán a horda „parancsnoka”.
A kattogó hang, amibe belekezdett, szinte irritálta Jared füleit, ami alatt egy kellemetlen érzés ütött szöget a fejében. Nem szeret ilyen közel lenni a tűzhöz. Ez nem az ő szakterülete, ahogy nem is feladata, de most mégis így hozta a szükség ő pedig mégiscsak egy katona, aki követi a kapott parancsot. A lény közben még mindig ezt a hangot hallatta, de a szél miatt már nem lehetett tisztán hallani.  - Kardán! – Szólítottam meg balján lévő veteránt egy pillanatra se levéve a tekintetét a lényekről. - Mesterlövészt!– Szólt felé olyan nyugalommal, amit a néhány veterán megirigyelhetne. Kardán rögvest értette a szót, és már intett is az egyik szárnyán lévő lövésznek aki Maser melletti mellvédhez sietett, majd letámasztotta puskájának bipodját a falra. – 28 foknál!  Középen! – Irányította a lövészt, mire az rögtön megtalálta a célt és ráállt, hogy egy szempillantás alatt végezzen vele ám mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt a parancsnok hangja töltötte meg a rádió frekvenciát, aztán már csak fegyverropogás és sikolyok töltötték be az étert. Jared baloldalra kapta a tekintetét és megpillantotta, ahogy az a szárny éppen összeomlik. Hezitáció nélkül visszafordult a lövész felé. – Tüzelj! – Adta ki a parancsot a lövésznek, aki le is adott két lövést nagy kaliberű mesterlövészpuskájából a lényre, majd még egyet, hogy biztosra menjen.
Maser maradt volna még a pozíciójában megvárva, hogy az ellenség közelebb jöjjön, de többé már nem volt opció: ha a szárnyat megtörik, harapófogóba kerülnek, és semmi nem állíthatja meg a fősereget, hogy áttörjenek még így sem, hogy a lények vezére meghal.
Gépkarabélyával pedig a szárnyak védelmében többet tehet, mintha itt várná, meg míg lőtávolba érnek.
Fegyverét leengedte és kifordulva Kardán mellől elindult az oldalsó irányba, frontálisan az oldalirányból érkező dögöknek. Ha már a vihar szemében van úgy is, akkor már nem mind egy?
Elvette kezét az előagyról, hogy elővegyen egy gránátot az oldalsó zsebéből.
Már nem járt messze a húsdarálótól, mikor megállt. Hüvelyk ujjával rátalált a biztosítószege karikájára, majd kis is húzta, mire a biztosíték kipattant a helyéről. Maser nem hezitált, előre vetette a gyújtógránátot egyenesen a tömeg közepébe célozta és oda is ért.  A robbanást követően a láng hullámai elnyelték a friss halottakat és néhány haldokló újoncot is ám sokkal, sokkal több lény volt hatósugárban, mint szövetséges.
Kegyetlen dolog az, hogy halálra égsz, még kegyetlenebb a tudat, hogy ezt egy társad okozta célzott szándékkal, de az is tény, hogy ők már halottak voltak, és sokkal többen lesznek még azok, ha szárny elesik. Maser tudja ezt, így mérlegelt és döntött belátása szerint. A nap végén, ha áll még a fal, talán az igazolja a döntését, nem mintha visszaigazolásra szüksége volna. A gránát eldobását követően azonban nem állt meg, éppen csak elindult benne valami. Egy pillanatot sem hezitált. Megragadta gépkarabélyát és célzott lövésekkel és rövid sorozatokkal kezdte lőni a lángoló majd az utánunk csődülő további reptiliánokat is.

Azt, hogy közelednek a dögök, abból állapíthattuk meg, hogy alattunk a föld elkezdett egyre jobban dübörögni. Pont úgy, mint mikor bölénycsorda vonul át a prérin. Ezt még a Földön volt alkalmam tapasztalni párszor, de az valahogy mégsem volt ilyen ijesztő, pedig már akkor is javában az életünkért küzdöttünk. Akkor és ott azért a lehetséges ellenség elől el lehetett bújni, vagy hatni lehetett rájuk szavakkal, golyóval. A bölény nem tipor el, ha nem állsz az útjába, és a bandita szája is csak addig jár, míg nem tanulja meg, hogy hallgass a neve.
~Ezek még nem tudják, hogy ez lenne a nevük. Nem is fogják, míg van belőlük egy darab is.~
Tudtam én, hogy hamarosan ideérnek -elvégre másképp nem lennénk itt-, de azért reméltem, hogy pár mély levegőt vehetünk még a feltűnésük előtt. Nem így lett.
A legnagyobb dög, ami még ijesztőbb, mint a többi, nyekergett valamit. Számomra érthetetlen módon még ekkor nem kaptunk tűzparancsot. Kedvem szerint már rángattam volna az elsütőbillentyűt pedig, akár ér valamit ellene és a mögötte álló csoport ellen, akár nem. De valamiért meg kellett várjuk, hogy jóformán bekerítsenek, s el is kezdjék egyelgetni szépen oldalról a katonákat, míg a nyekergést figyeljük.
~Bravó. Okosabbak, mint mi? Eddig pont nem ezt feltételeztük.~
Fújok egyet, hiszen semmi értelme utólag okos kaptiánynak lenni. Inkább húzom a ravaszt arrafelé célozva, amerről jönnek - jobban mondva özönlenek. Rövid sorozatokkal, ahogy nagyjából mindenki más is teheti. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a korábban tanultak és gyakoroltak alapján cselekszenek, hiszen egyrészt egyöntetű masszává válik a fegyverropogás zaja, másrészt nekem sem sokon múlik, hogy fél perc alatt kiürítsem rájuk a táram, kaszáló mozdulatokkal.

Gránátot is kapnak, de nem úgy tűnik, mintha fogynának. Sőt. Akár a csótányok vagy patkányok, úgy özönlenek továbbra is felénk. Pontosan ugyanolyan jókat is gondolok róluk, mint a két kártevő fajról.
Egy üzenet szerint öt felől jönnek még többen. Ezzel egyelőre nem foglalkozom. Egyelőre a saját helyünket kéne megtartsuk, ami így is egészen vért izzadva megy - már ha fogalmazhatunk úgy, hogy megy, persze. Nem kéne elkolbászolni innét és még jobban gyengíteni ezt a védvonalat.
~Hol vannak már a mechek? Legalább már egy lövegünk van, de... Beeshetne közéjük pár többtonnás gép, hátha legalább agyonnyom párat.~
Az előző döntést, mely szerint tartani igyekszem a korábban elfoglalt helyem, aztán pár igencsak rövid perc múlva mégis meg kell fontolnom, hogy jól tenném-e. Min hangját hallom a rádióban, közvetlen a fülembe csengeni.
Halvány lilám sincs, hol lehet az irányító terem, de gondolom, valamelyik bejárat felől lehet oda jutni.
~Nyilván, persze. Honnan máshonnét?~
Nem is figyeltem, hogy hány ajtaja van a komplexumnak, amit védeni próbálunk, de azt azért észrevettem, hogy valahol mögöttem van egy. Gondolom, az lesz az, mivel Min az előbb még mellettem volt, messzebbre csak nem mehetett...
Gyorsan elpillantok arrafelé az egyik leadott rövid sorozat alatt. Nem látok torlaszt előtte, tehát eszerint az említett barikád belülről feszülhet az ajtóra. Azzal nem nagyon fogok tudni mit kezdeni.
- Belülről kell nyitnod pedig, berobbantani nem fogom az ajtót, de próbállak fedezni. Siess, még tartjuk őket, most ki tudsz jutni épségben! - hadarom vissza neki. Pár lépést hátrálok az ajtó felé, s közben be is töltök egy gránátot a puska alsó csövébe, hogy aztán kinyomjam a dögök közé, hogy mindenképpen biztosítsam a terepet legalább arra az időre, míg Min újra köztünk lesz.

– Jó ez a hozzáállás. – válaszolt Luke Darrow megjegyzésére. – Reméljük tényleg lesz olyan, hogy csata után… – Matthew Marlowe hírtelen hallgatott el, pont oly hírtelen, ahogy a baj megérkezett.
A föld remegni kezdett, majd emberi sikolyok, és állatias morgások összemosódott szimfóniája kelt életre. A katonák valamelyest rendezetten, sietve foglalták el a pozíciójukat, Matthew Marlowe követve az utasításokat, a szakaszával maradt. Mire elfoglalta a helyét, eszeveszett fegyverropogás és csatazaj érkezett, csakhogy nem onnan ahonnan várták. Mint megtudta az ellenség oldalba támadta őket. Néhány katonával karöltve átrohantak a fal másik oldalára.
– Fedező tüzet a jobbszárnyra! – Hallotta az utasítást, azt nem tudta pontosan ki adta, de ő követte azt.
Kibiztosította gépkarabélyát, majd száguldó röppályára helyzete a tára tartalmát. Túl korán lőtt, tulajdonképpen fél tárat pocsékolt el, mire agya gondolkodni képes állapotba került. Ekkor mérte fel először a távolságot és célzott olyan gyíkra, amit el is tudott találni.
Folyamatosan tüzelt, próbálva segíteni a megmaradt katonák elkeseredett harcát.  Vér és halál borult a világra, Matthew önkívületi állapotban lőtt tovább, még egy újabb hang jelezte a rádióba, hogy szemből még nagyobb Reptilián haderő ledűlt támadásba.
Matthew már nem csak a bázisért, a katonatársakért, a földért, az emberiségért, vagy bármi egyéb magasztos célért harcolt. A szíve a mellkasába vert és érezte, minden egyes lövéssel a saját életért küzd.

-Ugye? Fasza ez az optimizmus...
Lemondóan sóhajtok. Ha a fickó, aki úgy néz ki, tudja is mit csinál, még ő is legfeljebb x-re teszi meg a csatát(vagy esetleg három X-re, előrevetítve mit tesznek majd velünk a gyíkok) akkor tényleg nem tudok másra gondolni, mint, hogy nekem annyi.
Minden esetre Matt-el tartok, amíg el nem kezdődik a csata, és onnantól szinte autópilótán működöm, ami talán jobb is. A jobb szárny felé indulok meg, mikor oldalba kapnak minket, és rengeteg társamat intézik el szinte pillanatok alatt. Látom, hogy az egyik katona a hasán fekszik, a hátán taposó gyík meg épp a gerincén élesíti a karmait, a következő pillanatban azonban kilőtt gránátom tűzgolyót csinál mind a kettőből. Szerencsétlen már úgyis halott volt....
Már töltöm is be a második, és egyben utolsó előtti gránátomat, hátha érkezik még szörnyeteg aki ezúttal rám vetné magát. Legszívesebben inkább a bunkerbe rohannék, mint az a szőkeség a távolban...bár oda parancsolna valaki. Erre persze semmi esély, hiába vagyok technikus, oda csak megbízható embereket vezényelnek. A feláldozhatók idekint vannak...

Iszonyúan kényelmetlen a géppuskát hosszabb távon 45 fokban lefelé tartani, ezért visszacsaptam a villalábakat a helyükre, és egyszerűen a csövet támasztottam a torony falának. Tíz méterre tőlünk már a rohamozó gyíkokat lehetett látni. Minden lövedékem talált, pedig sosem voltam mesterlövész. Ennek oka csupán annyi volt, hogy ők is mindenhol ott voltak. Hosszabb sorozatokat küldtem beléjük, hol hullákat szaggattam, hol élőket, hol haldoklókat, de a hatás nem maradt el. Egy nagy sikoltozó massza vonaglott előttem vérbefagyva, de a tetején újabbak és újabbak másztak át. Volt aki átbukfencezett a falon, de öt méternél messzebb sosem jutott, mert a bentiek azonnal leterítették. Lassan már fel sem engedtem az elsütőbillentyűt, és a géppuska előagya kezdett melegedni.
- A pokolba! - bukott ki belőlem ösztönösen, mikor az utolsó lövedék után kipattant a hevedert összefűző utolsó fémpánt a hüvelykivető mellett.
- Fedezz! - böktem meg Björn vállát, majd gyorsan kioldottam a rakaszrögzítőt, felcsaptam a tokfedelet, leemeltem az üres rakaszt... ekkor láttam, hogy az egyik gyík már majdnem elérte a tornyot. Az üres rakaszt tiszta erőből nekivágtam a pofájának, ezzel időt nyerve Björnnek egy pontosabb találathoz, majd egy telit illesztettem a foglalatba. Heveder befűz - tokfedél le - ütés - felhúzókar kétszer hátra, majd mikor hallottam a kívánt kattanást, ahogy az első lövedék a töltényűrbe kerül, ismét célratartottam és folytattam amit megkezdtünk. Közben átfutott az agyamon, hogy egy teljes rakaszt kilőttem egy perc alatt, ha így folytatódik alig öt percünk marad és így is, úgyis elárasztanak minket a bestiák. A halálfélelem csak egy pillanatig tartott, mert eszembe jutott, hogy nekem attól nem kell félnem.
-ODIIIIIN!!!!! - üvöltöttem akár egy démon, de félig már süket voltam a géppuskám ropogásától.

Gyakorlatilag nem is kellett mozgatnom a puskám csövét mert minden sorozat után újabb fej, mell, vagy akármi került a célgömbbe. Rohadt nagy szerencsénk volt, hogy épp a friss tárat toltam a fegyverbe mielőtt Rick szárazra lőtte volna a rakaszt. Így megfelelő tűzerőt biztosíthattam a kellő időre.
- Háhááá - Röhögtem fel ahogy a meg illetődött gyík arc nem sokára egy véres masszává vált. Bátyám ismét magához ragadta a "szót" és kifaggatta a lelkes jelentkezőket. Jómagam, vissza álltam a rövid sorozatokra. Hiszen ez a mutatvány egy teljes táramba került. Roham kezdete óta kettőt már előttem. ~ Kevés lesz ez a 7...~ Szét néztem a toronyban mögöttünk volt két láda is, nem voltam rest beléjük nézni, lőszer reményében. Akár nekem, akár Rick szó fosójába...Nem volt időm azon agyalni hogy mekkora a veszteségünk. Annyit viszek magammal amennyit lehet és még többet is, holnap, vagy jövő héten. Nem szerepelt a terveim között itt meghalni, sem Ricket hátrahagyni....Eszembe is jutott szám...Rick mellé visszatérve a ládák tartalmával, vagy nélküle. Megpróbáltam túl üvölteni a géppuskát.
- I won't be broken!...I won't be tortured!...I won't be beaten dooown! - Reménykedve, hogy ismeri ő is.

~Tartjuk őket... Meg persze.~
Próbálok figyelni egyszerre az ajtóra is, meg magam köré minden más irányba, de nem megy, képtelenség. Tárat is kell cserélnem, az üreset csak úgy az újnak a helyére tolom a zsebbe, nem érünk rá szórakozni.
A gépek még mindig nincsenek itt, épp "jókor" jött a vihar, amit emlegetnek. Harctéri gondolataim közt felvetül egy kósza pillanatra egy másféle is, ami szerint okosabbak ezek a dögök valóban, mint hisszük. Találkoztak már a gépeinkkel, a viharaikat meg nyilván még ezeknél is jobban ismerik. Minden bizonnyal még rá is éreznek az időjárás-változásra, akár a hangyák. Mikorra is időzítenének, ha nem ilyenkorra? Hogy biztosan csak azokkal kerüljenek szembe, akiket két csapással steak-szeletté aprítanak?
~Mi magunk vagyunk meglőve a gépek nélkül.~
-Dögöljetek meg! - eresztem a következő sorozatot is azokba, amik közelednek. Mert már itt vannak, egészen a seggünkben, semmit sem jelent nekik a fal, sem az onnét és az épület tetejéről szóródó golyózápor. Van még, aki az élvonalban igyekszik maradni, de sok a halott és sok a gyáva féreg is, akik hagyják, hogy egyre hátrébb szorítsanak bennünket ezek a szarok, mert egyszerűen menekülnek az egércsapda felé.
Hamarosan feltűnik valamivel mögöttem Min, aki szinte kirobbantja azt az ajtót. Épp ezt akartam elkerülni, most meg is ingatnám a fejem a nyitott épület láttán, ha nem lenne fontosabb dolgom. Valahogyan szembe kerül pár ilyen döggel.
Igyekszem a fejüket célba venni, noha nem pont úgy néz ki a nő, mint aki teljesen el van veszve köztük.
Lövök folyamatosan, lassan ezt a táramat is cserélhetem, akármilyen pontos akarok lenni a minél kevesebb töltényes sorozataimmal. Úgy érzem kicsit, hogy szélmalomharcot vívunk, ezek az istennek sem akarnak elfogyni, viszont mi és a golyóink annál inkább apadnak.
~Anyátokat! Ide gép kell! Így akár kézfeltartva is eléjük állhatnánk, hadd mészároljanak halomra.~
Nem tagadom, golyószóró-, és mech buzi vagyok, de most nélkülük talán tényleg rohadtul végünk, mint egy botnak. Azt sem értem, miért nem állomásozik pár itt eleve is. Még ha a lőszert hamar ki is szórják, a több tonnás súlyuknak egy koponya vagy gerinc sem állhat ellen.

A fegyver kellemetlenül üvöltött és folyamosan visszarúgott Matthew kezében. Már percek óta kegyetlen görcsök kínozták ujjait, főleg azt, amivel szórta a halált. De egy pillanatra sem vesztette el a fókuszt. A csata teljességgel kiforgatta őt önmagából. Gyűlölte, és mégis imádta ezt az érzést.
Komoly Reptilián had indult felfelé az előtte tornyosuló hulla hegyen, megállíthatatlanul haladva a fal tetejére. Matthew egy gránátot helyezett a fegyver csövébe.
~ Pont mint a tömegoszlatás, csak több repülő végtaggal. ~ Gondolta, majd a horda közepébe küldte a cuccost. Vér, homok, csont, gyík lábak és kezek, és mindenféle belsőég indult repülőpályára majd borította el a valóságot. Véreső hullott és a halál dermesztő, hűvös szele keresztülfújt a bázison, és magán Matthew-n is.
Sokat nem számított, hogy mennyi gyíkot intézett el az előbb, újabb és újabb ellenséges csapatok rajzolódtak ki a ködből, majd pillanatok alatt megépültek a vadonatúj hullalétrák is.
A következő gránátot a halott hegy közepébe küldte. Az utolsó gránátját töltötte be épp, mikor mellette a falon karmok kapaszkodtak fel. A gépkarabélyába már nem sok töltény maradt, inkább előkapta a pisztolyát, és a kapaszkodó mancsra célzott. Megint győzelmet könyvelhetett el, mikor a gyíkujjak erőtlenül szétnyíltak és a tulajdonosa lebukfencezett a mélybe. Fújt egy nagyon, talán még egy halovány mosoly is megjelent arcán.
Ez akkor fagyott le, mikor előtte láncreakciószerűen több száz gyík zöldes mancsa ragadta meg a fal tetejét.

Matthew Marlowe beható ismereteket szerzett a Kepler növény, és állatvilágáról egyaránt. Mindez történt akkor, mikor is egy általa csak faszívónak elkeresztelt valakinek hála, egy folyamatosan lefelé gyorsuló pályára állt, egyenesen egy a Kepleren őshonos füves bokorszerű képződmény felé. Egyébiránt kommentálta is, női operaénekeseket megszégyenítő magas szopránban, ezt a seggel lefelé haladó, repülő attrakciót: – Áhhh, rohadt édeeess faszommm!!
Talán még a Reptiliánok is befogták volna a fülüket, ha persze erre egyáltalán képesek lettek volna. Nos, ahogy a nem túl sűrűn hallható frazéma is mondja: Ha már nyakig ülsz a szarban, legalább örülj, hogy a fejed többi része nem merült bele.
Matthew zuhanását, a saját tulajdon hátsóféle, illetve a Kepleren őshonos növényzet tompította annyira, hogy ne ő legyen a Kepler nevezetű bolygó első elkészített palacsintája.
Tehát, a bolygó növényvilágáról megtanulta, hogy a sárgalevelű bokros-fűcsomó életet menthet, de a tüskéi lyukacsosra dekorálják az ember sejhaját. Egyébként teljesen elfogatható áldozatnak találta ezt, lyukas farral még bőven lehet élni.
A Kepler állatvilágáról akkor szerzet testközeli tapasztalatot, mikor a bokorban lakó vagy épp ott megbújó madár-csótány fúzióra hasonlító barna izék szálltak ki. Akkor tették ezt, mikor is a fejükre, illetve az otthonukra egy 90 kilós homoszapiensz váratlanul megérkezett. Nem lehet őket ezért hibáztatni.
Ha ez a földön, egy színpadon, egy bűvészmutatvány keretei közt történik, joggal mondhatták volna az emberek: Ez a csávó, mekkora egy kibaszott mágus! Ugyanis csótány-madarakat varázsolt ki a saját seggéből!
Tapsvihar. Függöny le! Rock and Roll!
Matthew hallotta a felmentő csapat megérkezését, illetve csatáját, még ha nem is látta azt. Azért nem csodálhatta meg a várva várt mennyország füstös vérözönét, mert épp a felé tartó hullaeső elöl menekült, különböző rögtönzött talajtornaelemekkel. Kevés sikerrel. A hallottak pofátlanul energikusan, úgy repültek, ugráltak felé, mintha még élnének, és szépen lassan betemették őt. Szerencséjére a felette tornyosuló súly, úgy oszlott el, hogy nem nyuvadt még ki, ugyankor önerőből való kiszabadulására sem volt túl sok esélye.
A gyíkseggek sűrűjéből, hangos, kétségbeesett kiáltás hallatszott:
– Segítség! Segítség! Kérem, valaki húzzon ki innen!

Már a harmadik táram felét is kiürítve, az esélytelenek nyugalmával próbáltam apróhúst csinálni azokból, amiket csak képes volt elérni a töltény, mikor az egyik kegyetlenül hátba vágott. Már így is az esélytelenek nyugalmával, kissé beletörődve szórtam a golyót, de abban a pillanatban, ahogy nekiestem a lőszeres ládának, feléledt ismét az élni akarás. Igaz, rohadtul fájt még így a páncélzaton keresztül is mindkét ütés, de tudtam, ha nem cselekszem azonnal, én leszek a következő vagdalthús az egyre csak növekvő hentesüzemben.
A becsapódáskor felszabadult balommal löktem kicsit a ládán, de épp csak akkorát, hogy át tudjak rajta fordulni. Térdre vetettem magam, hátha azzal elkerülhetem a következő csapást - kicsire zsugorodva a kétméteres benga állat előtt. Aztán lőttem, ezúttal ösztönösen, a nem is olyan gyenge pánik hatása alatt, nem sajnálva a skúlót. Engedtem is, hogy a fegyver hadd hordjon felfelé szépen lassan, végigszabva a dög hasát, mellkasát egész a torkáig.
-Rohadj a pokolban, féreg!
Ezúttal kivételesen élvezettel néztem, ahogy ömlött belőle a kékség, befestve a földet és páncélzatomat. Már csak annyi volt a dolgom, hogy odébb bukfencezzek, hogy ne essen rám, ahogy összeomlik. Aztán hozzá hasonlóan kinyírni a többit a közelben.
Az utolsó táramat csúsztatom a helyére kapkodva, mikor végre megérkezik a felmentősereg, nagy dübörgések közepette. Kicsit olyan, mintha csak tisztogatni jönnének be. Pár perc leforgása alatt felaprítják azt a mennyiséget, amivel mi már nem is tudom, mióta -elvesztettem az időérzékem- szélmalomharcot vívunk. Szeretnék én is ekkora horderejű cuccokkal rendelkezni, de ahhoz túl csenevész vagyok. Jó sok zabálás és edzés áll még előttem ahhoz, hogy beszabadulhassak egy ilyen mechbe.
Az utolsókat kattogja a fegyverem hamarosan, de már nem kell lecseréljem a pisztolyra. Végeztünk, a horda megmaradó része eliszkol.
~Bravó. Ezzel kellett volna kezdeni.~
Ahogy meggyőződünk afelől, hogy biztonságos a környezet, legalábbis egyelőre; elkezdeném feltölteni a táraimat a ládából, aminek az előbb puszit adtam, de valaki segítségért sipákol. Egy pillanatra azt hiszem, hogy mégsem lesz béke... de megnyugodhatok. "Csak" az egyik társunk játszik kicsi a rakást kényszerből.
Letámasztom hát inkább a karabélyt a ládához, és megpróbálok neki segíteni, elkezdve lecibálni a halomról, ami mozdítható. Nem mondom, hogy nem felkavaró élmény az egymásba masszított mindenféle maradékokat húzgálni és odébb dobni... De hozza majd még úgy a szükség, hogy még rondábbakat is műveljünk itt, a Kepleren, úgy érzem.
-Tarts ki még egy kicsit. Ez már csak az utójáték. Mindjárt rá is gyújthatsz...