Luke Darrow

Név: Luke Darrow
Nem: Férfi
Kaszt: Technikus
Kor : 24
Rang, rendfokozat: Közlegény
Titulus: Specialista




191 cm magas vagyok, elégségesen izmos, hogy hogy ne dobjanak ki egy légzsilipből, barna hajú és barna szemű. Kedvenc színem a zöld, s mivel nem sok személyes holmit hozhattam magammal, az egyenruhán kívül minden civil öltözékem ilyen színű. Hajam jelenleg nagyon rövid, majdhogynem kopasz vagyok, de ha meg tud nőni akkor aztán kócos a javából.

Jellem: Egy visszahúzódó, de azért bizonyos fokig barátságos, sőt szinte naiv srác vagyok, bár ez utóbbit a sereg igyekszik kiölni belőlem. Bár szeretek fegyverekkel pózolni, és alkalomadtán még a lőtérre is betértem az előtt is, hogy kötelező volt, éles harci helyzetben sosem voltam, és nem tudom, mi lenne velem, ha egyszer oda kerülnék.

Előtörténet: A történetem New York-ban vette kezdetét, a biztonságosnak mondható városrész egyik szebbik épületének sokadik emeletén. Egyedülálló módon a szüleim mindketten tanult, dolgozó emberek, kik sosem szerettek volna egynél több gyermeket, s ráadásul még abban hittek, hogy nem csak nekem, de még a bolygónak is lehet jövője...vagy legalábbis a rajta élő emberiségnek. Édesanyám politikai pályán mozgott és - bár a születésem miatt pár évre kispadra került - mind a mai napig nem tett le az álmáról, hogy egy nap ő lesz a város polgármestere, bár nagyon kétlem, hogy egyhamar sikerülne neki. Apám ügyvédként dolgozik, és engem is erre biztatott, mert állítólag ennek valami hagyománya van a családunkban, engem azonban egyáltalán nem vonzott sem a jog, sem a politika, de még feltétlenül az iskola sem. Éjszakánként, mikor azt hitték alszom, különböző programokkal kísérleteztem, a saját kézzel összerakott/guberált számítógépemen.

Ez a hobbim úgy 10 éves koromban kezdődött el úgy igazán, és kezdetben relatív ártatlan céllal vágtam bele: játszani szerettem volna egy videójátékkal. Természetesen csak úgy játszani nem lett volna gond a tanuláshoz használt minikonzolon sem, ám az akkori legjobban várt, és beharangozott  "Grim Terminus Alliance" című csoda korhatáros volt, így szükségem volt egy gépre, amire nem telepítettek szülői felügyeletet. Az ősöktől engedélyt kérni halott ötlet volt, sosem hagyták volna, hogy kipróbáljam azt, amit a hírek úgy harangozott be, mint a legerőszakosabb cím az elmúlt 100 évben. A barátaim gépien hasonló okokból szintén kár lett volna próbálkozni. Apa régi gépe amit anya szerint rég ki kellett volna dobni már ígéretesebb volt, csak épp az istennek nem akart bekapcsolni, cserébe viszont füstölt. Többek közt ezért akarta anya kidobni, de szerencsére csak a lomtár legmélyére suvasztották pár régi munkaruha mögé(sosem mondták, hogy tengerészként, takarítónőként, nővérként, és rendőrként is dolgoztak...fura) ahol nagy nehezen találtam csak rá. A java persze csak ez után jött, működésre bírni több hónapnyi utánajárás, próbálkozás, és pótalkatrész összeguberálásba került, és amikor végre működésre bírtam azt a vackot, még akkor sem győztem, hisz az utána járás és ügyeskedés csak ekkor kezdődött igazán. Fél évbe került kitalálni, hogyan szerezhetném meg a játékot, ugyanis egy kiskorú nem vehet ilyesmit, mástól lemásolni meg vagy 100 éve nem volt divat, még ha meg is lett volna másnak a környéken. Mire eljutottam odáig, hogy sikerült beszerezni, és játszani vele, már a 11. szülinapom is eljött, de a kitartóm munkám gyümölcse végül nem maradt el, és még így is elsőként játszhattam vele az osztályomból. Sosem voltam addig olyan boldog, mint amikor végre megláttam a kezdőképernyőt.

Egy hónap. Ennyi ideig tartott, amíg teljesen kijátszottam, és bár továbbra is mesterműnek tartottam, kicsit azért bennem volt a tüske, hogy szinte izgalmasabb volt a vadászat, mint a zsákmány. Hosszabbnak mindenképpen hosszabb. Újra, és újra visszajártam azokra a fórumokra, ahol az elmúlt évben böngészgettem már csak megszokásból is, és ha már ott jártam, levadásztam magamnak még néhány filmet és zenét, amit szintén egy évtized múlva tekinthettem volna meg amúgy. A jegyeim romlásnak indultak volna, ha nem kezdek ügyeskedni az iskolában is, puskákat elrejtve az oktatógépen, hogy a dolgozat közben se kelljen a mindent tudó világháló segítsége nélkül szerencsétlenkednem. Csodával határos módon itt egyszer sem buktam le. Lassan eljött az az idő, amikor a továbbtanulással szekálják az embert minden nap, s én itt is a web sötét oldalát hívtam segítségül. A gimnázium után Jogi egyetemre kellett volna mennem, és csupán utolsó mentsvárként egyeztek bele az informatikai iskola megpályázásába. Szerencsére a felvételi adatbázis feltörésével sikerült megoldanom, hogy ezzel együtt is oda kerüljek, ahova én szerettem volna.
Az MIT informatika karára bekerülni nem volt nagy kunszt, addigra álmomban is össze tudtam volna rakni egy gépet, és írni rá egy programot, hogy szedje szét magát. Boldogan felvettek az eredményeim alapján. Már csak azt kellett megoldani, hogy a többi 10 másik elutasítson. Ha valakiből 5-6 éve lett ügyvéd palánta, és úgy érzi, annak ellenére vették fel, hogy elszúrta a tesztjét...nos szívesen.

Az új város, és az új iskola nagyon rémisztő volt. Bár Boston valójában jobb helyzetben volt, mint New York, hála az alacsonyabb bűnözésnek, és sokkal kevesebb "potyautasnak", valahogy mégis szívesebben lettem volna otthon. Gondolom a megszokott környezetet könnyebb elviselni, vagy ilyesmi...minden esetre mára azt kívánom bár az lett volna a legmesszebb ahova költöztem életemben. Na de ne ugorjunk ennyire előre. Szóval, maga az iskola jó volt, a tanárok lelkesebbek, mint a nagy almában, és az osztálytársaim sem voltak szinte mind bunkók. Összességében ki lehetett bírni, még ha egyre gyakoribbak is voltak az áramszünetek.
Mint minden egyetemista manapság, én is pénzszűkében voltam, amit először rendes munkával próbáltam orvosolni, de amikor a szokásosnál is többször aludtam el óra közben, vagy a "buszon", vagy csak úgy bármikor, ha mozdulatlan voltam fél percig, úgy döntöttem ez így nem mehet tovább. Gyorsan szponzorok után kezdtem nézni, és három bank is felajánlotta a tőkéjét tudtukon kívül, de még az HBO csatorna is ingyenes műsorcsomagot kínált fel nekem. Éveken keresztül éltem így boldogan, még a diplomaosztóm is eseménytelenül zajlott, és csak miután hazaértem, hogy becsomagoljam találtam szembe magam a rendőrséggel, kik a kollégiumi szobámban vártak rám, az igazgató társaságában. Elég kínos összejövetel volt...


A tárgyalásom oylan gyorsan lezajlott, hogy alig volt időm arra gondolni, lehet mégsem lett volna hülyeség ügyvédnek tanulni. Majdhogynem a szupermarketben sem kellett annyit sorbanállni, mint itt, és szó szerint sorbanálltunk. Előttem gyorshajtásért volt valaki bilincsben, mögöttem pedig ha jól hallottam adócsalásért. Mindannyiunknál ugyanaz volt az ítélet: bűnös! Felfogni is alig volt időm, s csak bambán hagytam, hogy elvezessenek egy másik szobába, ahol egy másik bíró, és egy egyenruhás várt rám, kidíszítve mint valami karácsonyfa. Ez az uóbbi nő tette fel nekem a következő ajánlatot: válasszak, elfogadom az ítéletet, ami 5 év börtön, majd életfogytiglan munkanélküliség(ahogy hallottam priusszal senkit sem alkalmaznak, de még nélküle sem mindenkit), vagy 5 év a gyarmati hadseregben, aztán haza jöhetek, tiszta lappal.


A kiképzés könyörtelen volt. Ismét megtapasztalhattam milyen álomba ájulni minden este. Amikor épp nem dolgoztatták ki a belem, akkor be voltam zárva, a kaja moslék volt, szórakozás semmi, és látogatót sem fogadhattam. Lényegében nem tért el nagyon sokban a börtöntől. Gondolom.
Három hónapon keresztül tanulmányozhattam a fekvőtámasz művészetét, és az izomláz 30 külömböző fajtáját, míg végre hajóra szállhattam, úton a kepler felé, ahol ki tudja mi vár rám...