Richard „Bolyhos” Thorborg

- Név: Richard „Bolyhos” Thorborg
- Nem: Férfi
- Kaszt: Tengerészgyalogos
- Kinézet ( Világosbarna haj, dús szakáll, zöld szem, fehér bőr, 87kg, 183cm magas, sebhely az arcon, de a szakáll miatt nem látszik.)
- Életkor: 28
- Rang, rendfokozat: Tizedes
- Titulus: Támogatólövész



Richard Thorborg (továbbiakban Rick) skandináviából származik. 2079-ben született egy kis norvég faluban, Karvagban egy átlagos család idősebbik fiaként. Gyermekkorát viszonylagos jólétben töltötte, távol a sivatagosodott területektől, párszáz méterre a tengertől. Az emberiség katasztrofális helyzete miatt szülei gyakran jártak ki halászni/horgászni a partra ahová rendszerint két fiukat is magukkal vitték. Keletről, és a többi országról nem nagyon vettek tudomást, egészen addig, amíg végül hozzájuk is megérkeztek az első menekültek, éhezők. Először csak pár kóválygó szerencsétlen, akiket rendszerint elzavartak a faluból, majd egyre többen és többen jöttek. Az élelem egyre csak fogyott, így Rick szülei hat éves korában úgy döntöttek elhagyják a süllyedő infrastruktúrájú országot és a szinte teljesen elszeparált Kanadába költöznek. Egy tehetősebb rokonuk révén sikerrel odajutottak, és Torontó mellett telepedtek le.

2091
Rick lassan emelkedett fel féltérdről a földről, kezében még ott volt az öccsével közös konzoluk, az XtremBox720 pillangó alakú kontrollere. Fején a játéksisak státuszjelzései pulzáltak, ahogy az eszköz a retinájára vetítette a virtuális teret. Kívülről úgy nézett ki, mint egy ósdi régi űrhajóssisak, csak sötétített burával.
- Sosem fogsz tudni legyőzni csíra! – kiáltott oda öccsének, egy tejfölszőke hajú fiúnak. Mindig is Rick volt az erősebb, de ez érthető is a korkülönbség miatt. Amikor az ember tizenkét éves, még legyőzhetetlen, főleg ha van egy három évvel fiatalabb öccse is.
- Kakiljál titánt szemét! – vágott vissza dühösen a kicsi, majd a földre dobta a kontrollert, letépte fejéről a VR sisakot és dühösen meresztette a szemét a bátyjára. Az még mindig a játékban volt és mikor a szőke kisfiú a tévére nézett, látta, hogy bátyja éppen a karaktere holttestét T-bageli. Nekifutott, és lendületével leverte vak bátyját a lábáról, aki még csak most vette volna le a sisakot.
- Szemét, szemét, szemét! – kiabálta a kisebb, és öklöcskéivel testvére karját, és mellkasát püfölte. Rick csak röhögött kárörvendően, majd a hóna alá fogta öccse fejét, és jól megvakarta.
- Jólvan már, nyugi! Leszel még jobb is na! Bocsánat, bocsánat… nyugi már!!!

2101
Rick lassan emelkedett fel féltérdről a földről, kezében még ott volt a jeggyűrű dobozkája, előtte egy gyönyörű sötétbarna hajú, kissé vágott szemű lány állt kipirulva, ujján pedig zafír köves gyűrű. Épp az előbb mondta ki azt a rövidke szót, amire a fiú már két éve vágyott.
- Igen! – Végzősök voltak mindketten a Torontói gazdasági akadémián, Rick már a gólyabál óta odavolt a lányért.
- Igen, Igen, ezerszer is igen! – kacagott rá csilingelve Keiko, majd egy végtelen, de mégis oly röpkének tűnő percig csak ölelték és csókolták egymást míg…

2101
Rick lassan emelkedett fel féltérdről a földről, kezében még ott volt a véres konyhakés. Néma csend volt a pizzériában, a bal fülét szinte letépték, simára borotvált arcán akadálytalanul folyt a vér, majd apró bíborcseppekként fehér ingére csöpögött. Az arca baloldalán mély nyílt vágás éktelenkedett, jól látható volt az arccsontjánál kettészelt izom lüktetése. Előtte két férfi feküdt vérbe fagyva, egyikük még mocorgott. Átvágott torkából vérbuborékok törtek fel, az egyik szeme kifolyt. Újra meg újra megpróbált átfordulni a hasára, de csak a jobb karja mozgott. Monoton ismételte ezt a mozdulatot, mint aki meggárgyult. A pizzéria női toalettjének ajtajánál a falnak háttal kuporgott Keiko. Két combja közt csupa vér volt a szoknyája, blúzát sebtében hajtotta vissza sebes, kék-zöld zúzódásokkal teli mellére. Szemeiben semlegesség, üveges üresség ült. Nem nézett többé büszkén Rickre. Nem nézett rá többé sehogy sem.

2102
Rick lassan emelkedett fel féltérdről a földről. Kezében még ott volt a papír amit fegyenctársai löktek ki belőle.
- Kegyelmet kapok… - motyogta maga elé. Arcán sűrű szakáll volt, haja gondozatlan csutakként omlott a vállára.
- Tudjuk gyökér! – ütötte meg a vállát egy apró mexikói származású emberke. – Mi is kegyelmet kapunk hombre! Mehetünk megdögleni a Keplerre! Én akkó’ inkább leülöm ezt a kikúrt tíz évet comprendre?
Rick némán meresztette szemeit a papírlapra, miszerint kikerülhet innen. Már régóta nem motiválta semmi, nem érdekelte semmi. Keiko két hónappal ezelőtt lett öngyilkos. Fél üveg nyugtató, felvágott erek, és egy kád forró víz. Még ha túl is tette volna magát rajta, hogy megerőszakolták, a vőlegénye elvesztése hamar felemésztette a lelkét. Rick polgárstátusát megvonták, a vád alapján erős felindultságból különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel vádolták, s mivel képtelen volt bizonyítani, hogy nem épelméjű, tizenöt évet kapott a börtönben heti két alkalommal egy magánpszichiáterrel.

Rick lassan emelkedett fel. Kezében még ott volt a telefonkagyló. Az üvegfal mögött édesapja könnyes szemei bámultak vissza rá. Tekintetében gyötrelem, szomorúság, és elfogadás ült. Jobbjával még a füléhez szorította a telefonkagylót, hiába engedte le fia már korábban. Rick megmondta neki, hogy elhagyja a Földet, és most találkoznak utoljára.
„Szeretlek fiam! Mindig veled leszek” formálták a szavakat az ajkak, de Rick ezt már nem hallotta. Lassú léptekkel távozott. A kagyló magányosan himbálózott fel alá az asztal széléről.

Az utazásra kijelölt cirkáló belépett a semmibe. Vele szemben ott ült a szutykos kis mexikói, mindkét térde úgy járt fel-alá mint a cséphadaró.
- Ideges vagy Loco? – kérdezte Rick kaján vigyort erőltetve sebhelyes arcára.
- Que te dan por culo! Hogy a picsába ne lennék gringo? Egy kibaszott feketelyukban repkedünk! Mierda! – Rajta, és Ricken is vörös fegyenc-keceslábas volt, csuklójukon robbanótöltettel ellátott bilincs.
- Hé, ne fossál! Pár pillanat, és ott is vagyunk! – mintha varázsütésre mondta volna, megérkeztek az Európa közelébe. A hajó iszonyatos tempóban lassult le, ami csúnyán bezavarta a mesterséges gravitációt. Ennek eredményeképp minden második fegyenc a padlóra okádott. Rick is.



A digitális célok sorra robbantak szét apró pixelekké. Megjelenésre valami humanoidok voltak, de ez volt az utolsó hasonlóság az ember, és ezek közt.
- Bolyhos, a bal szélre! – kiáltott oda neki az őrmester, és Rick térden lefékezve kihúzódott egy szikla mögé. Fegyverét rácsapta a tetejére, és azonnal tűzkészültségbe helyezkedett.
- Helyemen vagyok! – kiáltott a rádióba.
- Jonesy, és Loco előre, Henrikssen jobbra és fedezi őket! – jött az újabb parancs. A katonák összeszokottan hajtották végre. Úgy tűnt kívülről, mintha így születtek volna. Henrikssen egy tagbaszakadt hegyomlás volt, hatalmas forgócsövű gépágyújával lassan cammogott a helyére, míg Loco és Jonesy egy szemvillanás alatt az élre vágtak.
- Loco, hozza ki a célszemélyt a zónából! – jött az újabb utasítás, mire az apró mexikói sprintelve előrerontott, célratartott fegyverrel. Ekkor bújtak elő a gyíkok szinte minden szikla mögül. Az összes fegyver felugatott, módszeresen küldték a halált a dögökre. Loco körül folyamatosan villództak a nyomjelzők, néha veszélyesen közel is hozzá, de sikerült elérnie a célszemélyt.
- Gyertek csak férgek! – röhögött egy megszállott ördög módjára Henrikssen, és mutatóujját a gyorsítóra nyomta, mire fegyveréből kétszeres sebességgel kezdtek kicsapni a lövedékek. Könyökén a szervókarok csak úgy visítottak az igénybevételtől, de kitartottak. Erre lettek tervezve. Rick káromkodva újratöltött, az üres tár a sziklára koppant, majd a férfi bakancsának orrára esett, de az új már előtte a tárfészekben volt. Villámgyorsan kibiztosított, majd újabb célt keresett.
- Bolyhos, feléd mennek hombre! – üvöltött a rádióba a visszafelé loholó Loco. – Rick hátrapillantott, és riadtan konstatálta, hogy mögöttük minden védtelen, és a legelső dögök már csak tíz méterre vannak tőlük.
- Hogy basznátok meg… - fordult meg hirtelen. – Henrikssen, lődd a szektorom! Mögöttünk is vannak!
- Vettem haver! – dörmögött a mikrofonba amaz, és a gatlingcsövek kissé elfordultak bal felé is. Az egyik dög Rick felé ugrott, mire ő felrántotta a fegyvere csövét, és még röptében telepumpálta ólommal. Sajnos a mozdulat túl sok idejébe került, így a következő egyenesen rárontott, és a földre teperte. A fegyvere közé és a gyík közé szorult, ha elsütötte volna a saját lábát is kilyuggatta volna. Próbálta távol tartani a folyamatosan kapálózó, karmoló gyíkot magától, míg kesztyűjén elérte a megfelelő billentyűt, és öklére egy acélburkolat húzódott. Erőt gyűjtött, lendületet vett, és egy hatalmas jobbhoroggal eltörte a dög állkapcsát. Vér, és fogak záporoztak oldalra, majd egy hatalmas söréttöltet végre lelökte róla a mocskot. Loco állt felette a fegyvere aljára erősített egyszer használható sörétes még füstölgött.
- Egészségedre Gringo! – nyújtotta Rick felé a jobbját, ő pedig megragadta…

Egy új világra került, ahol új célok, új démonok, ellenségek, élmények, barátok várták. Harcolni kellett, élni kellett, folytatni minden áron! Maga is meglepődött milyen könnyen ment a felejtés ennyire távol a Földtől, és mindentől, ami emlékeztette rá. Locot sajnos másik zászlóaljba osztották be, így többé nem találkoztak. Henrikssen az első napon meghalt a bolygón. A siklójuk hajtóműve meghibásodott, leégette a burkolatot a hajótestről, és a teljes Utah szakasz porrá égett a légkörbe való belépéskor. Szégyen, hogy egy ilyen kiváló harcos harc nélkül halt meg. Ricknek egyre inkább rögeszméjévé vált származása okán, hogy nem szabad gyászolnia, sőt, inkább irigyelnie kell azokat, akik harc közben eshetnek el. Keiko elvesztése már messze nem nyomta úgy a lelkét, mint korábban. Megbékélt a gondolattal, mert mást nem is tehetett volna. Jobbja mutatóujján már szinte megkeményedett a bőr, hiába lőtt mindig kesztyűvel…

Jellem: Alapjában véve békés, könnyen haverkodik, nehezen barátkozik. Nincsenek rá túl nagy hatással a veszteségek, döntéseit általában hidegvérrel hozza meg, éppúgy ahogyan öl is.